A pulzáló univerzum végtelenje

2016. február 1., hétfő




Hogyan keletkezett a Világmindenség? A kérdés már önmagában sem egyértelmű, hiszen azt sem vehetjük biztosra, hogy volt-e egyáltalán kezdete vagy öröktől fogva létezik. Mi is az a sötét anyag, és hol találjuk? Az elmúlt évszázad tudományos forradalma következtében egyre jobban közeledünk a megoldáshoz.

A fejtörő Olbers-paradoxon

Sokáig a kozmológia központi kérdése az Univerzum végtelen vagy véges voltának firtatása volt. A kérdés nagyon fontos, hiszen egy végtelen és ezáltal öröktől fogva létező Univerzumnak nem volt kezdete, és ezáltal nem lehet vége sem, de ha véges, akkor valamikor és valahogyan keletkeznie kellett és egyszer véget is érhet.

De vajon hogyan lehet a Földről szemlélődve érvelni bármelyik hipotézis mellett vagy éppen ellen? Megközelíthetjük a kérdést a logikai érvelés segítségével. Erre nagyszerű példa az Olbers-paradoxon, amelyet először 1826-ben Heinrich Wilhelm Matthias Olbers (1758 – 1840) német csillagász fogalmazott meg és a következő gondolatot követi.

Képzeljük el, hogy végtelen a Világegyetem, amiből az következik, hogy végtelen számú csillagot tartalmaz,

vagyis bármerre néznénk az éjszakai égbolton, tekintetünk egy csillag felületére kéne, hogy essen,

következésképpen éjjel is nappali fényesség lenne. Azonban nem ezt tapasztaljuk, tehát nem lehet végtelen számú csillag odakint, vagyis az Univerzum véges.

univerzum

Természetesen a képet tudományos érvekkel még tovább árnyalhatjuk, hiszen érvelhetünk azzal, hogy a Föld és a csillagok közötti húzódó hatalmas kiterjedésű csillagközi (intersztelláris) gáz és porködök fényelnyelő hatása miatt nem látunk minden csillagot, csupán néhányat.

Csakhogy ha valóban így lenne, az elnyelő közeg egyre jobban felforrósodna a sok elnyelt energia miatt, míg végül maga is sugározni kezdene, és ismét fényárban úszna az égbolt.

Ismét hozhatunk ellenérveket, hogy az elnyelő közegek között létezik eddig számunkra ismeretlen anyag, amely különleges tulajdonságokkal rendelkezik, és így tovább. Tehát akkor most akkor most véges vagy végtelen az Univerzum?

Gravitáció és a táguló Világegyetem

A világegyetem működésével kapcsolatban a kezdetektől fogva felmerült legfontosabb tényező a gravitáció, hiszen már Einstein nagy felfedezése előtt is ismertük ezt az erőt Newton nyomán, mely szerint minden tömeggel rendelkező test vonzóerőt fejt ki minden más testre, amely a testek tömegével arányosan nő.

Bizony, akármennyire különös, de a kedves olvasó is vonzza a Földet, nem csupán a Föld vonz bennünket, habár részünkről ez a hatás elképesztően kicsi. Ha véges az Univerzum, akkor a gravitációs erő következtében a Világegyetem minden anyagát a középpontba ránthatja össze elpusztítván önmagát.

az-univerzum-tagulasa

Ha azonban végtelen, akkor nincs olyan középpont, ahová a gravitáció összehúzhatná, hiszen minden irányban végtelen erők működnének, amelyek kiegyenlítik egymást,

és egy örökké stabil, változatlan világot eredményeznek.

Az Univerzum eddig nem pusztította el önmagát, de ez a megfigyelés önmagában még nem visz közelebb a válaszhoz: véges vagy végtelen-e a világmindenség?

Újabb felfedezések kellettek ahhoz, hogy a tudósok egyértelműbben foglaljanak állást ebben a nehéz kérdésben. Edwin Hubble amerikai csillagász korszakalkotó felfedezése váratlan megoldással kecsegtetett, hiszen rájött, hogy az Univerzum nem változatlan, hanem fejlődik, egészen pontosan tágul.

Egy folyamatosan táguló Világegyetem egyáltalán nem állandó, és időben visszafelé követve a folyamatot, a múltban egyre kisebb és kisebb kellett hogy legyen, míg elérjük azt a pillanatot, amikor minden elkezdődött. Ez a gondolatmenet vezet el bennünket az ősrobbanás elméletéhez, de ne siessünk ennyire előre, hiszen izgalmas elidőzni kissé a táguló világunk gondolatán.

Tér és idő kéz a kézben jár

Hubble azt találta, hogy bármely irányban is vizsgálódik, távolodnak tőlünk a galaxisok.

Ez azt az érzést keltheti bennünk, hogy valahol éppen az Univerzum középpontjában foglalunk helyet,

hiszen minden tőlünk távolodik. Akkor tehát megvan a válasz, mi lennénk a középpontja egy véges világnak? Természetesen nem, ez csupán érzéki csalódás, hiszen csak a saját galaxisunkból, a Tejútrendszerből vizsgálódhatunk, és innen látjuk a többi galaxist.

De ha bármely más galaxisba utaznánk, és onnan nézelődnénk, akkor ugyanazt tapasztalnánk, hogy minden távolodik tőlünk, és ismét csak arra gondolhatnánk, mi vagyunk a középpontban.

edwin-hubble

Mi következik mindenből? Minden galaxis távolodik minden más galaxistól az Univerzumban (persze van néhány kivétel, mint például az Androméda-galaxis, amely felénk közeledik és a távoli jövőben össze is ütközik velünk), vagyis maga a tér tágul ki a galaxisok között.

Tehát a tér a múltban kisebb volt és egy kezdeti pillanatban keletkezhetett. Albert Einstein óta pedig tudjuk, hogy a tér és az idő nem választható szét egymástól,

vagyis ha a tér a kezdeti pillanatban keletkezett, akkor vele kellett keletkezzen az idő is, és így jött létre a téridő, amelyben valamennyien létezünk. Ekkor szokták feltenni a kérdést: de akkor mi volt a kezdeti pillanat előtt?

Mivel akkor jött létre a tér és az idő (és velük együtt az őket kitöltő anyag), így aztán a kérdésnek nincs is értelme, hiszen nem létezett előtte az idő, vagyis az „előtte” szó ugyancsak értelmét veszti. De térjünk vissza az eredeti kérdésünkhöz: akkor tehát megtaláltuk a választ az ősrobbanás elmélétben? Az Univerzum véges volna? A válasz, hogy még most sem tudhatjuk biztosan!

Véges és mégis végtelen?

Elképzelhető, hogy az Univerzum ugyan véges, de mégis végtelen! Ugyanis egy táguló Univerzum esetében rögtön felvetődik a kérdés, vajon meddig folytatódik ez a tágulás? Véget ér-e valaha? Ha igen, mikor, és mi lesz utána? Ezekre a roppant izgalmas kérdésekre a gravitációt a téridő görbületeként leíró, Einstein által megalkotott relativitáselméletben kereshetjük a választ.

Hiszen valójában a kérdés az, hogy van-e elegendő gravitációs hatása a Világegyetemben fellelhető összes anyagnak ahhoz, hogy megfordítsa a tágulást, és ismét egy kezdeti pontba rántsa vissza a mindenséget, létrehozván a „Nagy Reccs-et”.

a-nagy-bumm

Mindenesetre Alexandr Friedmann 1922-ben megtalálta Einstein egyenleteinek egy olyan speciális megoldását, amely egyértelműen arra utalt, hogy az Univerzumnak volt kezdete.

De eredményei még ennél is távolabbra mutattak:

egy pulzáló Univerzum képe rajzolódott ki a tudósok előtt,

amely megszületik, tágul, majd a tágulás egyre jobban lelassul, míg végül megáll és összehúzódásba megy át, azután pedig elpusztul, és a folyamat kezdődik elölről.

A modellben a legfontosabb paraméter pedig éppen az Univerzum összes anyagának gravitációs hatása, hiszen ez határozza meg minden egyes ciklusban a világegyetem fejlődését.

Ebben a világmodellben az Univerzum véges, hiszen az ősrobbanással kezdődik és a "Nagy Reccs" vet véget neki, de mégis végtelen lenne,

hiszen az örökkévalóságig pulzál a létezés és a pusztulás körforgásában.

A Világegyetem nagyléptékű szerkezetét leíró relativitáselmélet ezt a lehetőséget is megengedi, de vajon tényleg ilyen lenne a világunk?

Az egyre gyorsulva táguló Univerzum paradoxona

A kutatások azt mutatják, hogy az Univerzumban a megfigyelhető anyag mennyisége a gravitációs összeroppanáshoz nagyon kevés, ráadásul a 20. század végének nagy szenzációja volt, amikor távoli szupernóvák elemzésével megállapították, hogy egyre gyorsuló ütemben tágul a Világegyetem.

tagulo-vilagegyetem-modell

Ezt a viselkedést a jelenleg ismert elméleteinkkel egyáltalán nem tudjuk leírni, csupán feltételezhetjük,

hogy valamiféle titokzatos, sötét energia lehet ilyen különös hatással a téridőre,

habár semmit sem tudunk erről a különös energiáról. De mi lehet a sötét energia és hogyan befolyásolhatja az Univerzum jövőjét?

A válasz: egyelőre még nem tudjuk. Tegyük fel ismét a kérdésünket: véges vagy végtelen? A napjainkban leginkább elfogadott ősrobbanás elmélet egyértelműen kijelöli a kezdőpillanatot a múltban, azóta az Univerzum pedig tágul és lehűl,  de ez az elmélet sem tud minden kérdésre választ adni, többek között az egyre gyorsuló tágulás rejtélyére sem. Így  jutunk el a végkövetkeztetéshez; egy annyira alapvető kérdésre, mint hogy „volt-e egyáltalán valamiféle kezdet?” sem tudunk egyértelmű választ adni.

Ami biztosnak tűnik, hogy egy folyamatosan fejlődő és nem állandó Univerzumban élünk, azonban a fejlődés iránya, jövője és egyben múltja is ma még kérdéses a kozmológusok számára. Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy milyen fejlettnek hisszük a civilizációnkat, miközben a világmindenség legalapvetőbb kérdéseire sem vagyunk képesek válaszolni.

tudomány csillagászat


Megtekintések száma: 3386





Szólj hozzá Te is a cikkhez

Ez is érdekelhet