A média és a közönség viszonyának egyik legfontosabb kérdése az, hogy a média befolyásolja-e – és ha igen, miként – az emberek gondolkodását és viselkedését. Mi uraljuk a médiát, vagy a média ural minket?
Napjainkban aligha van olyan ember, aki közvetve, vagy közvetlenül, ne érintkezne a médiával. A celebek, öt perces hősök, semmitmondó hírek világában a tévénéző – mint fogyasztó – érdeke van a legkevésbé szem előtt tartva.
Ha pedig ilyen súlyos a helyzet, felmerül a kérdés: A néző csupán eszközként van-e tartva, és a televízió meddig mehet el a tömegmanipuláció terén? Nyomja meg a távirányítót, hozza be kedvenc nasiját, és dőljön hátra a fotelben, kezdődik a műsor!
Tény, hogy a modern kommunikációs eszközök, így a televízió is alapvetően változtatta meg szabadidőnk eltöltési módját. Korábban az emberek sokkal többet voltak házon kívül, sokkal kevésbé függtek a médiától, mint ma. A média a történelem során kezdetben a szóbeszédet, majd később a nyomtatott sajtót jelentette.
Ugyan Paul Nipkow Németországban már 1884-ben feltalálta a képfelbontás elvét a róla elnevezett pásztázó tárcsával, azonban az első, nagy távolságra vezetéken továbbított televíziós adásra csak 1926-ban került sor London–Glasgow között John Logie Baird skót feltaláló jóvoltából.
A televízió ezután robbanásszerűen fejlődni és terjedni kezdett. 1929-ben már Anglia is elkezdte a kísérleti műsorszolgáltatást a BBC fennhatósága alatt, 1936-ig John Logie Baird készülékével, majd az EMI–Marconi Company által kifejlesztett elektronikus képátviteli rendszerrel. Az Amerikai Egyesült Államokban az NBC 1939-ben sugározta első televíziós adását.
A 20. század végére a televízió a legnagyobb hatású tömegmédiummá vált világszerte. Befolyása hatalmasabb lett bárminél. Aki azt akarta, hogy üzenete, személye, mondanivalója széles rétegeket érjen el, annak megkerülhetetlen volt a televízió.
Játsszunk el egy érdekes kísérlettel! Vegyünk egy amatőr filmest, Zsoltot. Zsolt úgy dönt, hogy leforgat egy reklámfilmet Budapestről, megmutatva hogy milyen gyönyörű város is valójában.
Megfelelő vágásokat, snitteket és kameraállásokat használ, csodálatos időben veszi föl a helyszíneket, és a lehető legszebb helyeket választja ki erre a célra. Mosolygós emberek néznek bele a kamerába, mindenki sugárzik a boldogságtól. Az így elkészült reklámfilm egy pozitív, megnyerő képet fest a városról és olyan hangulatot áraszt, hogy az embernek szinte kedve lenne ellátogatni Magyarország szívébe.
Eztán Zsolt gondol egyet, és leforgat egy igazán szomorkás hangulatú reklámfilmet Budapestről a nyomort, a nincstelenséget és a kilátástalanságot érzékeltetve. A kameraállások és a vágások a nyomasztó hangulathoz igazodnak. Koszos hajléktalanokat látunk, fagyban didergő öregurakat, morcos embereket, borús tájakat és szürke helyszíneket. Egy ilyen reklámfilm éppen ellenkező hatást váltana ki, mint a fenti.
Éppen ezért elmondható, hogy a média elsősorban azzal befolyásolja a nézőt, hogy nem mindig az objektív valóságot mutatja be, hanem kiemel dolgokat.
Nem a teljes egészet járja körbe, hanem csak egy részletet, éppen emiatt dezinformáció (félreinformáltság) jöhet létre, hamis információkon alapuló tudást eredményez.
Remek példa az egyik interneten keringő kép, amelyiken két katona és egy fogoly található. Az egyik katona a fegyvere csövét tartja a rab fejéhez, míg a másik vizet ad neki.
A kép úgy van megszerkesztve, hogy egy amerikai televíziós adó logójával ellátott, kiemelt rész azt mutatja, ahogy vizet adnak a térdeplő embernek, míg egy arab hírcsatorna emblémájával megjelölt és kiemelt részen a fegyveres katona látható, aki sakkban tartja a foglyot.
Médiahack, avagy hogyan férkőzik be a média az agyunkba
A médiahack nem jelent mást, mint hatalmas dezinformációt, melyet tulajdonképp lenyomnak a sajtó torkán, tehát direkte a sajtónak eljuttatott dezinformáció. A médiahack célja általában az, hogy rámutasson a sajtó kérdéses mivoltára, amiért lehoz ellenőrizetlen ún. kacsa híreket, félretájékoztatja az embereket.
Napjaink legégetőbb problémája a reklámok, tévéműsorok tudatmanipulációja. A jelenség létezik, ezt kár vitatni. Kutatók, médiaszakemberek, pszichiáterek értenek egyet abban, hogy a kérdés nem elbagatellizálható, és komolyan foglalkozni kell vele.
A különböző népbutító műsorok célja nem más, mint a tévénézők agyatlan, nem gondolkodó, parancsot teljesítő véglénnyé változtatása.
A média ezt a tömegmanipulációs eszközt használja arra, hogy megőrizze a fogyasztói társadalom jelenleg is konzervált állapotát: vagyis azt, hogy az emberek nem kérdeznek, csak fogyasztanak és vásárolnak.
Ha nem hinnénk el, hogy mennyire régóta gondolkodnak a fejesek tudatmanipulációban a média kapcsán, akkor érdemes megemlítenünk azt a tényt, miszerint Walt Disney egy bizonyos J. Edgar Hoovernek, az FBI alapítójának dolgozott egy titkos projekten. Eme titkos projekt célja az volt, hogy sikeresen alkalmazza az elmeprogramozást a gyerekeken. Az egészet az FBI finanszírozta, és egy felső szerv működtette a színfalak mögött.
Itt jön képbe a trauma alapú elme-kontroll. Az első és második világháború során a koncentrációs táborokban raboskodók között vad kísérletezgetésbe kezdtek a németek, ez köztudott.
Ezen bizarr kísérletek között akadtak olyanok is, melyek kifejezetten az elmével, illetve az elmének azon mechanizmusával foglalkoztak, mely elzárja a traumát. Rájöttek, ha szisztematikusan traumatizálhatnak valakit már gyermekkorától kezdve, akkor totális kontrollt érhetnek el felette. Innen már csak egy lépés volt hátra. A kísérletek bizonyították a legijesztőbb tényt is: az alanyok elméjét képesek voltak irányítottan felhasítani több különböző személyiségre. Mindezt úgy, hogy ezek a személyiségek nem is tudtak egymás létezéséről!
Fiatal gyerekeket elektrosokkoltak, drogokat injekcióztak beléjük, majd egész éjszaka ébren tartották őket, nem hagyták, hogy elaludjanak. Mindezek mellett rengeteg műsort nézettek velük és folyamatosan monitorozták agyuk viselkedését, személyiségük eltorzulását.
A Disney sok összeesküvés elmélet hívő célkeresztjébe benne van, és egyesek szerint a cég rengeteg gyermek haláláért, illetve személyiségtorzulásáért felelős.
Egyfajta mentális kínzóeszközként működött, és feldarabolta rengeteg gyermek elméjét, hogy létrehozzák a disszociált személyiségeket.
Emberek millióit bűvölik be a népbutító műsorok a tévé elé. Egyik rosszabb, mint a másik, erkölcseikből kivetkőzött státusszimbólumok rombolják le a fiatal tévénézők amúgy is ingatag etikai világképét. Egy generáció nőtt már fel úgy, hogy nem érdeklődik a világ dolgai felől, és csak a médián keresztül ismeri azt.
Jó-jó, de hogyan védekezhetnénk ez ellen? – merülhet föl bennünk a kérdés. Sajnos, mint átlagember, nem sokat tehetünk. A fontosabb hírek forrásait tudatosan ellenőrizzük, a népbutítás céljából készített műsorokat pedig nagy ívben elkerüljük.
Ha a tévénéző társadalom elkezdene egyfajta tudatosságot követni, akkor a Valóvilág, vagy más hasonló, bizonyítottan tudatromboló hatású „produktumok” nem érnék el a kívánt célközönséget, vagyis minket, átlagembereket.
OSZD MEG másokkal is!