Magyarország feletti ózonlyukról írt tavaly a sajtó, ami első hallásra ijesztő. Ilyenkor sokkal erősebb az UV-sugárzás, hamarabb leég az ember, és megszaporodhatnak a bőrrákos megbetegedések is. De mit is kell tudni erről a „lyukról”, ami valójában bár nem is lyuk, mégis roppant veszélyes lehet?
Magyarország feletti ózonlyukról írt a napokban a sajtó, ami első hallásra ijesztő. Ilyenkor sokkal erősebb az UV-sugárzás, hamarabb leég az ember, és megszaporodhatnak a bőrrákos megbetegedések is.
Komoly dolog, ezért megkerestük Tóth Zoltán légkörfizikust, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársát, hogy mit is kell tudnunk a magyarországi ózonlyukról?
Elsősorban azt, hogy nincs és nem is volt felettünk “lyuk”, a szakemberek ennek ellenére egy nagyon ijesztő dolgot mértek, méghozzá
az ózonkoncentráció rekordszintű csökkenését tapasztalták 2016 július 21-én.
De mindenképp az elején kell kezdenünk. Az úgynevezett freonok stabil vegyületek, ezért veszélytelennek tűntek, az 1920-as ’30-as években megkezdődött tömeges ipari alkalmazásuk – az átlagember elsősorban a hűtőkben, fagyasztókban és dezodorok hajtógázaként találkozhatott velük.
Csakhogy idővel kiderült, a sztratoszféra speciális körülményei között ezek az elemek már nem is annyira stabilak, a belőlük kilépő klór agresszíven bontja az ózont.
Rést ütöttünk a pajzson
Különböző tényezők hatására pedig az ózonbontás épp a 15-25 kilométeres magasságban a legintenzívebb, ahol az O3 a legnagyobb koncentrációban van jelen. Évtizedek szennyezése után alakultak ki a pólusok, de inkább az Antarktisz fölött az ózonlyukak, amelyeket véletlenül sem úgy kell elképzelni, mint amikor kilyukad egy nadrág.
Az ózonlyuk egy időben és térben is jól elhatárolható terület, ahol a környezethez képest nagyon erős ózoncsökkenés következik be.
Az ózon itt sem tűnik el, de mennyisége 40-50, extrém esetben akár 75 százalékkal alacsonyabb, mint a szokásos érték
– magyarázza a szakember.
A déli féltekén az ottani kora tavasz során alakul ki egy- másfél hónapra. Nagyon bonyolult és itt nem részletezett légköri folyamatok eredményeként egy stabil örvény jön létre a szratoszférában a 70. és a 75. szélességi kör felett, a sztratoszferikus hőmérséklet -70 és -80 fok körüli értékre süllyed, létrejön egy úgynevezett sztatoszferikus felhő, ahol a freonokból klór szabadul fel, és a szabad klór reakcióba lép az ózonnal, vagyis lebontják.
150 évre megmérgeztük magunkat
Elvileg ugyanez történik az északi féltekén is, ám itt a szárazföldek sarkokhoz való közelsége miatt mások az áramlások, a fent említett stabil örvény nem tud kialakulni, a sztratoszféra hőmérséklete jó 10 Cesius-fokkal melegebb, mint az Antarktisz közelében. Itt is megfigyelhető ózoncsökkenés, de nem olyan nagy, mint délen.
Évtizedekig tartó intenzív magaslégköri ózoncsökkenés után a világ észbe kapott, és az 1986-os montreali jegyzőkönyv aláírásával az országok kötelezték magukat: megszüntetik az ózont lebontó vegyületek gyártását, kereskedelmét és használatát.
A kilencvenes évek közepétől már megkezdődött az ózon visszaépülése,
ám az emberiség által a levegőbe juttatott gázok átlagos légköri tartózkodási ideje hosszú, egyeseké 50, másoké 70-80, illetve 100-150 év.
Fluktuáló folyamatról van szó, vagyis az ózoncsökkenés szabálytalanul váltakozva következik be ezernyi természetes tényező, és persze a légkörben még mindig nagy tömegben jelen lévő ózonkárosító vegyületek hatására. Hiába szüntettük be a káros anyagokat, azok sok évtizedig kísértenek még.
Nem lyuk, de veszélyes
Visszatérve az északi, “szokásos kora tavaszi ózonlyukhoz”, ez megfelelő áramlásokkal Kelet-Európa fölött is átvonulhat, mint ahogy az meg is történt 2011 márciusában – ekkor az ózonhiány csaknem elérte a 30 százalékot. Azonban a 2016 júliusi ózoncsökkenés oka más, feltételezhetően köze van a klímaváltozáshoz.
A magaslégköri ózon koncentrációja az Egyenlítőtől észak és dél felé haladva nő. Ha hazánk fölé déli áramlat érkezik, az ózonhiányt, más tényezőkkel együttesen hatva pedig durva ózonhiányt okoz.
Ez történt 2016-ban is, a mélypont július 21-én volt, amikor az e napokon érvényes csaknem fél évszázados átlagnál 11-12 százalékkal volt kevesebb a hazánk feletti levegő ózontartalma.
Ez még nem nevezhető ózonlyuknak, és az avatatlan fül számára százalékban sem hangzik soknak, ám elég ahhoz, hogy a talaj szintjén kimagaslóan erős UV sugárzást mérjünk. Az érzékenyebb bőrű emberek már negyedóra alatt leéghetnek a tűző napon, megnő a bőrrákos megbetegedések kockázata.
A rekord ózonhiányos állapot nem tartott sokáig, a cikk készítésének napján, pénteken az ózontartalom – mindig az elmúlt évek adott naptári napjainak átlagához mérten – négy százalékkal volt alacsonyabb a sokéves átlagnál, tehát azóta az ózontartalom kicsit növekedett.
Minél többször érkezik fölénk déli áramlás – részben a klímaváltozásnak köszönhetően – annál gyakrabban tapasztalhatunk erősebb ózonhiányt. A szélsőséges időjárás pedig ennek közvetlen következménye, így az egyre gyakoribb szárazságok is.
A szakember szerint tudományosan nem zárható ki, hogy idén nyáron még előfordul ilyen extrém ózonhiány,
de ennek igen kevés az esélye.
Pajzs a levegőben?
Légnemű anyagról lévén szó, a magaslégköri ózonréteggel kapcsolatban erős képzavarnak tűnik az ózonpajzs megnevezés. Pedig nem az, kilométerekkel a fejünk felett valóban pajzsként védi a földi életet.
A Napból érkező UV-sugárzás ugyanis minden élőlényre halálos kivétel nélkül,
nem véletlen, hogy az élet az óceánok védelmében alakult ki – ezt már Bartholy Judit egyetemi tanár, az ELTE Meteorológiai Tanszékének vezetője mondja a 24.hu-nak.
Az új mérések szerint mára már elkezdett nagy mértékben begyógyulni az ózonlyuk. A csatát megnyertük, de a háborút még nem.
Valamikor kétmilliárd évvel ezelőtt a tengerek anaerob élőlényei oxigént kezdtek termelni, ami felhalmozódott a légkörben. Párokba rendeződött oxigénatomok emelkedtek a magasba, amit az UV sugárzás szétbontott, de nem tartósan: az oxigén atomok hármas kötésbe rendeződtek, így jött létre az O3, azaz az ózon.
Ezek a molekulák pedig már elnyelik, illetve visszaverik a káros ultraibolya sugárzás jelentős részét. Ez tette lehetővé, hogy az élet az óceánokból kiléphetett a szárazföldre.
Az ózon a légkörben közel 70 km-es magasságig megtalálható, de 15-30 kilométeres magasságban a legnagyobb a koncentrációja, itt alkot “pajzsot” felettünk, és az UV sugarak 80-90 százalékát kiszűri.
Forrás: 24.hu