A távoli vidékekről származó növények ugyan lehetnek nagyon mutatósak a kertben, ám ha onnan kijutnak, beláthatatlan károkat képesek okozni, akár az emberre is veszélyesek lehetnek.
150 idegenhonos faj már megtelepedett hazánkban, a legtöbbször tudatos behurcolásról van szó.
Az elmúlt években egyre szaporodnak a hazánkban újonnan megjelenő, több-kevesebb sikerrel terjeszkedő és hosszabb távon beláthatatlan károkkal fenyegető növények. Egyesek, mint a parlagfű vagy az óriási medvetalpak közvetlen és sokszor súlyos egészségügyi fenyegetést jelentenek az ember számára, míg mások a hazai őshonos élővilágot, életközösségeket fenyegetik: sok tucatnyi fajról van szó a homoki prérifűtől egészen a bálványfáig.
A hátterében szinte kivétel nélkül az emberi tevékenységet találjuk, a felelősség pedig sokszor – mint például a fügekaktusz hazai megjelenése esetén – egészen az egyén szintjéig vezethető vissza.
Mit jelent az emberi „segítség” ezekben a káros folyamatokban? Miért veszélyesek az özönnövények, és melyek a leginkább elterjedt fajok? Erről kérdeztük Dr. Botta-Dukát Zoltán botanikust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadóját.
Visszafoglalták a Kárpát-medencét
Érdemes azzal kezdeni, hogy a növényeknek nincs szükségük emberi segítségre ahhoz, hogy meghódítsanak számukra ideális élőhelyeket, persze nem korlátlanul. Sőt, a természetes terjedés lehetőségének határai biztosítják a Föld jelenlegi flórájának elképesztő sokszínűségét.
A legutóbbi jégkorszak Európa jéggel borított területeiről leradírozta a növényvilágot, és a mai állapothoz képest rendkívüli hideg a jéggel borított területeken túl is megtizedelte a fajok számát.
A Kárpát-medence kívül esett az örök fagy birodalmán, hazánkban is a hidegtűrő növények váltak uralkodóvá, illetve a hegységek napsütötte, déli lejtőin sikerült egyes melegkedvelő fajoknak túlélnie
– mondja a 24.hu-nak Botta-Dukát Zoltán.
A jég visszahúzódásával aztán megindult a terület „visszafoglalása”, a repertoár számos érdekes eszközt tartalmaz.
A nagy, nehéz magok nem jutnak messzire, gondoljunk mondjuk a makkra vagy a gesztenyére, cserébe viszont ezek a növények masszív, erős csírát bontanak. Vízfolyások azonban már jókora távolságra képesek sodorni az új generációt, ami akkor rossz hír, ha a Tiszán folyamatosan érkező idegenhonos medvetalpra gondolunk, aminek toxinjai a bőrön súlyos égési sérüléseket, szembe kerülve akár vakságot okozhatnak.
Sok növény magja emlősök szőrére, madarak lábára tapadva vagy akár az állatok emésztőrendszerében is jókora utat tud megtenni, ám igazi hosszú utazásra a széllel van lehetőség, mint például a pitypang vagy a nyárfa magjainak. Amikor azonban csak a virágpor kel útra, már több 10 kilométeres távolságról beszélhetünk.
A botanikus szakember megjegyzi, Nyugat-Európában a tölgyeknél kimutatható, hogy a jégkorszak után az anyák a helyi állományból kerültek ki, míg az apák örökítőanyagát déli tájakról sodorta ide a szél.