Magyar parasztok százezreit rabolta ki a magyar állam.
Hogyan vonult be az állami gépezet az érintetlen, kapitalizmustól és tömegtermeléstől szűz magyar földekre, és hogyan ültették el a kapzsiság és az elrettentés, megfélemlítés magvait, hogy aztán a privatizációsorán mint valami cséplőgép, learassák egy egész generáció munkáját, babérjait.
Ennek az egésznek az egyik kulcsa a magántulajdon államosítása volt, ami a kezdetekben nem is ütközött ellenállásba.
Komplett gyárakat, bányákat, üzemeket államosítottak, mindenhol megvoltak a maguk kis piszkos módszerei ahogy ezeket elérték és maradjunk annyiban, hogy nem volt egy életbiztosítás olyannak lenni, aki jelentős magántulajdonnal rendelkezett de nem egyezett a világlátása a kommunista vezetéssel.
A vezetés azonban úgy döntött, hogy őket is bedarálják, szükségszerű áldozatként, egyszerűen így működött a rendszer: nem maradhatott kivétel, nem lehetett egyetlen olyan réteg sem, mely jelentős tulajdonnal, így lehetőségekkel rendelkezne.
A paraszti tulajdon – a termőföldtől a vetőgépeken keresztül az utolsó tehénig – kollektivizálása, a paraszti társadalom szétzúzása változó intenzitással folyó, bő másfél évtizedig húzódó erőszakos folyamat volt.
1945-től kezdődően egészen Kádár János által levezényelve az utolsó simításárokat 1961-ben.
A közben elszenvedett traumákról a rendszerváltásig hallgatni kellett, sőt a propaganda önkéntes alapon működő sikertörténetként tálalta az úgynevezett téeszesítés véres gyakorlatát.
A hatalom később kuláklistára vett olyanokat is, akiknek ennél kisebb földtulajdonuk volt. Megindult a tisztogatás, az amúgy is sokszor széthúzó magyar ember egymásnak ugrasztása.