Egy rejtélyes holttestet találtak meg azon a területen, ahol a rejtélyes Dyatlov-incidens áldozatait is megtalálták. Mi végzett annak idején a fiatalokkal? Egy titokzatos bestia, vagy az idegenek, esetleg valamiféle paranormális entitás? Vagy csak olyat láttak, amit nem lett volna szabad?
1959 január 27-én, az Igor Dyatlov vezette tíz fős hegymászó-csapat nekivág az Ortofen hegy meghódításának. Sosem értek oda. Hogy miért, az találgatások tárgya máig is.
Érdekessége az a dolognak, hogy a hegymászók látszólag menekülve hagyták el a tábort. A sátrak belülről szétszaggatva, a csoport két tagjának beszakadt a mellkasa, egynek pedig hiányzott a nyelve. Hogy mi okozta a halálukat, azt máig nem sikerült megtudni.
Az 1959-es Dyatlov-rejtély
Tagjai hét fiatalember és két nő, akik közül hatan még az egyetem tanulói, további hárman pedig friss diplomás mérnökemberek. A legidősebb közülük 25, a legfiatalabb pedig 21 éves. A csoport elkezd készülődni: összekészítik a felszerelést, átnézik a térképeket, meghallgatják az előrejelzéseket, majd eldöntik, hogy az eredetileg pár naposra tervezett, körülbelül 50 kilométeres túra helyett bevállalnak egy kéthetes, több mint 200 kilométeres síkirándulást, némi hegymászással egybekötve.
Miután beszerezték az egyetemtől illetve munkahelytől a távolmaradási hozzájárulásokat, az illetékes hatóságoktól megkapták az útvonalengedélyt. Egyes források szerint Djatlov ezt személyes tréningnek is szánta, mivel nagy álma volt, hogy a diploma megszerzését követően egy igazi sarkköri kutatócsoportba is kéri majd a felvételét.
Tudnunk kell a csoportról, hogy fiatalkoruk ellenére sem hegymászás, sem síelés terén nem volt kezdő egy csapattag sem: középiskolás koruk óta, minden évszakban járták a hegyeket és távolról sem egyszerű turista szinten. Ennek ellenére hozzájuk csapódik egy hivatásos magashegyi túravezető, bizonyos Alekszandr Alekszandrovics Zolotarjov, aki a felkészülés utolsó napjaiban végig a csoporttal van és végül tizedikként ő is csapattag lesz.
A háromhetes készülődés után végül 1959. január 25-én vasárnap indulnak útnak Szverdlovszkból. Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg, egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol egy éjszakát pihennek, majd másnap reggel indulnak tovább teherautóval, amely a helyi erdőkitermelések között ingázik. Az igazi túra 27-én kezdődik egy Vizsaj nevű településen, ahol a reggeli után a csapat összekészülődik, majd gyalogosan nekivágnak az első céljuknak: az Otorten hegynek. A hangulatra panasz nem lehet, a srácok nevetgélnek, történeteket mesélnek, viccelődnek a lányokkal egyszóval eddig minden a legnagyobb rendben.
28-án reggel azonban nem várt esemény zavarja meg a derűsnek igérkező napot: az egyik csapattag (Jurij Jefimovics Judin) rosszul lesz: hastáji fájdalmakara és hőemelkedésre panaszkodik. Élénk tiltakozása ellenére a csapat semmit sem akar a véletlenre bízni, ezért Jurijt visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol orvosi ellátásban részesíthetik. Ekkor még nem is tudja, hogy ez mentette meg az életét.
A kilenc fős csoport tovább pedig tovább folytatja útját az észak-keleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok ösvényeit követve.
A történet innentől már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható. A csapat február elsején, vasárnap délután tábort ver egy hegyoldalban (kb. 1000 méteres tengerszint feletti magasságban). Nem szabad elsiklani a felett a tény felett, hogy ezt a területet az őslakosok saját nyelvükön Halálhegynek hívják.
A serény kis csoport fát gyűjt, tüzet gyújt és konzerveket melegít. Hét óra tájékában megvacsoráznak, énekelgetnek a tűz körül, beszélgetnek és szórakoznak. A fáradtabbak később elmennek aludni a többiek pedig még keresnek ágakat a tűzre. Nem elfelejtendő, hogy ott 18-22 celsius fok van. Természetesen mínuszban.
Amikor február 12-én az előre megjelölt időpontban a csoportból nem tért haza senki sem, a családok nyugtalankodni kezdenek. Megnyugtató ugyanakkor, hogy két héttel korábban a beteg Jurij azzal a hírrel tért haza, hogy Djatlov azt üzente: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír róluk, az egyetem a saját berkein belül próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül.
A hozzátartozók már nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a rendőrség, a hadsereg és a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered a hegyekbe megkeresni az eltűnteket.
Az ekkor már felépült Jurij vezeti a mentőket a többiek után. Február 22-re virradóan már a légierőt is bevetik és alacsonyan szálló felderítőgépek kezdik el feltérképezni a csoport útvonalait körülbelül 4.000 négyzetkilométeren. Az utolsó táborhely nyomára végül 26-án bukkannak. Először a levegőből veszik észre a hóval már félig belepett sátrakat. Nem sokkal rá, a földi mentőcsapatok is a helyszínre érkeznek.
Brutális helyszín
A nyomozás iratait 1959-ben titkosították és roppant kényesen kezelték. Ezeket a titkosításokat 1990-ben részben feloldották és azóta elég sok helyen megjelentek. Következzenek hát az érdekességek a táborral kapcsolatban.
A kilencből öt holttestet még aznap megtalálnak, a további négyet csak a tavaszi olvadások után találnak meg száz-háromszáz méterre a társaik tetemétől.
A furcsaság az, hogy ez a négy tetem egy négy méter mély vízmosásban egymás mellett feküdt.
A nagy közös sátor oldalvászna belülről volt felvágva, mintha a bentlévőknek másodpercek alatt kellett volna kijutniuk a sátorból. A holttestek közül kettőn nem volt cipő, további négyen pedig csak alsóneműt viseltek.
A boncolás megállapította, hogy ötük halálának az oka a kihülés volt, hárman fizikai sérülésekbe haltak bele, a kilencedik halálok pedig fizikai sérülés és kihűlés volt. Az egyik lánynak úgy tört el minden bordája és úgy mozdult el minden belső szerve, hogy külsérelmi nyom nem látszott rajta.
Később egy repülőorvos azt a hasonlatot találta mondani, hogy olyan volt mintha a lány legalább 100km/órás sebességgel repült volna, majd felsőteste hirtelen egy sűrített levegőből álló, kicsit rugalmas falba ütközött volna. Ezt a lánytLjudmilla Alekszandrovna Dubinyinának hívták.
Érdekesség még, hogy Ljudmilla szája nyitva volt és a nyelve teljesen hiányzott. Később ezt azzal magyarázták, hogy ott kezdődött a test bomlása.
Emlékeztek még a képzett túravezetőre? Nos, Zolotarjov holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak a jobb oldali bordái törtek el, pont úgy mint Ljudmillánál. Egyébként mindkettőjük ruházata közepesen radioaktív volt. Ugyan úgy mint további négy holttest esetében.
Az események időpontjában a tábortól csaknem 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott. Ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa kékes-sárgás-vöröses gömböket láttak lebegni, majd ide oda cikázni.
A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a táborhelytől nem egy irányba futott mindenki, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén egy fenyőfa alatt, körülbelül egy kilométerre a sátraktól. A nyomok szerint tüzet is gyújtottak.
A csoport egyik tagján két karórát is találtak. Mindkét órának be volt zúzva az üvege, az egyik óra 8.14-kor állt meg, a másik pedig 8.39-kor.
Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova) kezén apróbb égésnyomokat találtak, ugyanakkor kormot, vagy szenet nem.
Rusztem koponyatörést szenvedett, amitől azonnal elvesztette az eszméletét. Érdekesség, hogy Rusztem testét a fenyőfa és a tábor között félúton találták meg. A helyen ahol megtalálták nem volt sem kavicsos földréteg, se fa, se semmi, csak puha hó.
A mentőcsapat beszámolója szerint a legelőször fellelt öt holttest mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt a bőrszíne, különösen az arcuk és a kézfejük. Állítólag a szín a temetésig kitartott.
Azóta is rejtély
Egy Szorokin nevű (azóta már elhunyt) KGB-tiszt hozzátartozója azt nyilatkozta 2004-ben egy orosz tévéműsorban, hogy Szorokin már február negyedikén úgy távozott otthonról, hogy azt mondta családjának: most jó három hétig nem fogják látni, mert egy kiemelt állambiztonsági ügyben dolgozik, lévén hogy „valami hülye hegymászók olyasvalamibe keveredtek, amibe nem kellett volna”.
Az incidens környékét (nagyjából 1500 négyzetkilométer) 1962 nyaráig lezárt területnek minősítették, ahol csak engedéllyel lehetett tartózkodni.
Vajon mi történhetett 1959 elején az Otorten hegyen? Baleset volt talán, vagy a fiatalok valami olyan dologba keveredtek, amibe nem szabadott volna? Az incidensről film is készült A Dyatlov-rejtély címen.
Újabb holttest
Nemrégiben teljesen váratlanul egy újabb holttest került elő a területen. Egy 50 éves férfié volt, azt azonban még nem tudni pontosan, hogy kicsoda lehet, sem azt, hogy pontosan mikor halt meg, és mióta lehetett már a hó fogságában.
Arról sem tudni még semmit, hogy a holttest milyen állapotban volt, és hogy mi okozhatta a rejtélyes ismeretlen halálát. Mégis megindultak a spekulációk, mivel a Dyatlv-tragédia helyszínén találták meg a tetemet.
Vajon ő si áldozatául esett annak a „valaminek”, aminek annak idején a fiatal hegymászók?