Mi van, ha az egyiptomiak nem maguktól jöttek rá, hogyan lehet több ezer évre megőrizni halottjaik „fiatalságát”?
A mumifikálás holttestek tartósítására szolgáló eljárás, melynek legismertebb alkalmazási helye az ókori Egyiptom, ahol a XVIII-XXI. dinasztiák korában alakult ki. Ez egyfajta balzsamozási szokás volt, melynek során a halottakat konzerválták annak érdekében, hogy még sokáig köztük legyenek, és a testük ne legyen az idők martaléka.
Az egyiptomi kultuszban a mumifikált tetemek, holttestek a halott lelkének nyújtottak egyfajta menedéket, vagyis bizonyos értelemben templomok voltak.
Eleinte a múmiakészítők beérték annyival, hogy a halott öltözékét szorosra tekert és időnként gipsszel átitatott múmiapólyával helyettesítették. Kr. e. 3000 után alakult ki a sokak által ismert mumifikálási eljárás. Azonban sokan úgy vélik, hogy a mumifikáció mint folyamat, és technika valójában a földönkívüliektől ellesett technika.
Erre több utalást is találunk a mitológiájukban, tehát a feltételezés nem éppen légből kapott. Több valóságalapja van, mint hinnénk.
Az már tudvalevő, vagy legalábbis erősen sejthető a rendelkezésekre álló egyiptomi leletekből kifolyólag, hogy Egyiptom népe szoros kapcsolatot ápolt az istenekkel, és egy isteni világgal, mely az égből eredeztethető.
Ez az isteni világ a mai értelemben idegeneket, azaz egy földönkívüli fajt is takarhat. Ez ugyanis megmagyarázná, miért voltak olyan fejlettek Egyiptomban.
Az egyiptomi vallás szerint Ízisz újra életre keltette férjét, Oziriszt, akit Széth ismét elragadott, s testét feldarabolta és szétszórta a Nílus-Deltában. Ízisz megkereste a testrészeket, amiket a fallosz kivételével meg is talált.
A hiányzó testrészt a legenda szerint egy hal felfalta. Aztán Anubisz segítségével, pólyákkal a testrészeket egyesítette, és azóta Ozírisz a halottak világában uralkodik, s holtteste zöldes színéről ismerhető fel.
Ez nem más, mint az akkori kor emberének egyszerű, szimpla élménye arról, hogy egy földönkívüli viszály során egy halott lényt feltámasztottak társai, miután az egyértelműen eltávozott az élők sorából, sőt, még fel is darabolták.
Ez azért lényeges, mert ez egybecseng azokkal a nézetekkel, miszerint az idegenek tényleg olyan fejlettek voltak, hogy még a halottakat is fel tudták támasztani. Lásd Jézust, ha valóban idegen-ember hibrid volt, így volt képes feltámasztani Lázárt.
Az egyiptológusok szerint Egyiptomban a történelem során legalább 70 millió múmiát gyártottak, és az ehhez szükséges tudást az idegenektől lesték el, de könnyen lehet, hogy ők maguk tanították meg az embereknek, hogyan konzerválják halottaikat.
Azonban amikor látták, hogy az ókor embere még nem áll készen arra, hogy élet és halál felett rendelkezzen, és nem volt még elég fejlett sem a technológia, és a felfogás, jobbnak látták, ha a biológiai feltámasztásnak csak egy részét – egy lebutított verzióját – osztják meg velünk, emberekkel.
Ebből a technológiából hiányzott egyetlen lényeges momentum. A leglényegesebb: ami lehetővé tette, hogy a halottak feltámaszthatóak legyenek.
Az ősi idegenek ugyanis csak azt mutatták meg, hogyan tudják az egyiptomiak úgy konzerválni a halottakat, hogy azok élőknek tűnjenek még több ezer év elteltével is. Emlékszünk a Tisulsky hercegnőre, mely több millió éves volt, mégis érintetlenül maradt fenn, mintha csak pihenne?
Az idegenek nem akarták ezt a szintű feltámasztási eljárást megosztani, mert nem láttak még késznek minket arra, hogy egy ekkora tudással jól sáfárkodjunk. Ezért az egyiptomi múmiák sohasem voltak olyan jól képesek fennmaradni, mint a Tisulsky hercegnő, és nem is voltak képesek visszatérni az élők sorába, legalábbis úgy tudjuk, hogy nem.
Ugyanis több kísérlet is folyt arra vonatkozóan, hogy mai szemmel okkultnak hitt technológiával feltámasszák a halottakat, és egyesek szerint a holtak könyve sem volt más, mint egy használati utasítás egy feltámasztást lehetővé tévő szuperszerkezethez.
A múmiák azóta is őrzik ezt a titkot, és egy olyan ősi tudásról árulkodnak, melyet az idegenektől kaptunk ajándékba.