Létezik a rejtélyes kannibál szellem? A paranormális világ bizonyítója, vagy csak egy rémalak?
A Wenfigo legendája az egyik leghátborzongatóbb legenda a világon. Sokan úgy hiszik, hogy a szörny csupán egy kreatív 19. századi író agyszüleménye, ám a valóság az, hogy ezeknek a lényeknek eredetileg köze sem volt az irodalomhoz.
A wendigo az indián kultúra szerves részét képezte. Több írásmódja is fennmaradt, ejtik windigónak, weendigónak, windagónak, ezeken kívül pedig több mint 45 féle variációja létezik.
A wendigo legendák valamikor az őskor végén és az ókor elején keletkeztek. Szájhagyomány útján terjedtek az amerikai őslakosok között.
Paul le Jeune misszionárius tollából származnak az első feljegyzések a wendigóról. Állítólag egy algonkin indián nő transzba esett, majd túlvilági hangon közölte a jelenlévőkkel, hogy a szomszédos falut veszély fenyegeti. De Jeune legnagyobb megdöbbenésére az említett helyiségben valami nagy károkat okozott.
Először azt hitték, más indián törzsek pusztítottak ott, ám a nyomokat vizsgálva egyértelművé vált az őslakosok számára, hogy valami egyedül támadt rá a falubeliekre.
Több beszámoló szerint is egy magas, hosszú karmú, sárga agyarú lény volt az, amely emberhúsra vágyott.
Ahány történet, annyi elmondás, ám akadnak egészen hasonló leírások, így több csoportra tudjuk osztani a wendigókat. Alapvetően kétféle típust különböztetünk meg egymástól. Az egyik csoportba tartoznak azok a lények, amelyek természetfeletti hatalommal bírnak, ezek a manitou-k. Az indiánok hite szerint ezek a szörnyek nagy szellemi erővel bírnak, ám testük mégis azt sugallja, gyenge ellenféllel állunk szemben. Pedig valójában nem így van.
A wendigók az őslakosok történeteiben mindig a télhez, éhínséghez kapcsolódtak. Általában hamuszürke, sovány entitásként jelennek meg.
A bőrük alól elővillanó csontjaik és folyton cikázó tekintetük miatt az éhínség okozta vad mohóság szimbólumaivá váltak. Vannak olyan törzsek, akik azt állítják, ezek a lények mindig éhesek, hiszen akárhányszor elpusztítanak egy halandót, majd bekebelezik annak testét, egyre nagyobbá válnak.
Éhségük emiatt csillapíthatatlan. Kanadában a wendigók olyan szörnyek, amelyek majd háromszor olyan magasak, akár egy ember, bőrük olyan, mint a hulláé, tagjaik vékonyak, éles karmokban végződnek. Az embereknél erősebbek, gyorsabbak, szaguk pedig hasonlít a rothadó húséra. Szinte semmiféle természeti akadály nem gátolja őket, vízen járnak, felmásznak bárhová, elképesztő távolságokat képesek ugrani.
Hajuk általában a testük körül lebeg, mintha állandóan a levegőben lebegnének. A kanadai térség wendigói képesek a beszédre, a gondolkodásra, ám általában csak állatiasan üvöltenek vagy sziszegnek. Megfigyelhetjük, hogy mindegyik csoportnál túlságosan emberfelettinek ábrázolják a lényeket. A túlzó magasság, a túlvilági külső.
Némely kultúrában a wendigókat szarvasfejű szörnyekként is megjelenítik, akik fogaikat csikorgatva járják az erdőket új prédára vadászva.
Van azonban az a típusuk, amikor a wendigó nem szellemi lény, hanem emberből válnak szörnyekké. Ennek több módja is van. Kinézetük ugyan eltérhet egymástól, ám egy dologban azonosak, mindegyik humanoid jellemvonásokkal bír. Az emberekből lett wendigók a kannibalizmust szimbolizálják, így az efféle szörnyek viselkedése körülbelül megegyezik.
Átváltozásuk után csillapíthatatlan vágyat éreznek, hogy lemészárolják, majd elfogyasszák egykori fajtársaikat. Csak emberi hússal táplálkoznak, amihez nem mindig jutnak hozzá, így testük nagyon vékony, arcuk beesett. Fogaik agyarakká torzulnak, tagjaik alkalmazkodnak a négykézláb történő mászáshoz.
Basil Johnston a világ egyik legismertebb indiánszakértője, aki nem egy könyvében foglalkozik a wendigo legendájával. Szerinte a lény nem csupán egy rémmese szereplője, mélyebb jelentést is társíthatunk a jelenséghez. Mint már írtuk, a wendigo a csillapíthatatlan éhségéről közismert.
Ha belegondolunk, hasonló elven működnek, akár a kapzsi vagy az önkontrollját vesztett emberek.
Folyton kielégületlenek maradnak, hiszen egyre többet és többet akarnak mértéktelenül. Johnston tanulmányában az ősi indián kultúrát állítja szembe a mai multinacionális cégekkel, építkezési vállalatokkal, akik könyörtelenül megfosztanák az őslakosokat a földjeiktől.
A legtöbb nyom szerint a wendigók a védett helyeket kedvelik, így minél háborítatlanabb a terület, annál valószínűbb, hogy beléjük botlunk. A legtöbb észlelés Kanadából érkezett eddig, ám az USA területén is láttak wendigókat a rezervátumokban.
Az egyik leghíresebb eset Jack Fiddler nevéhez fűződik, aki 1907-ben azt állította, hogy
14 embert ölt meg, mivel azok lassan wendigóvá változtak.
Az eset világszintű figyelmet kapott, a férfit pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték 14 rendbeli gyilkosság vádjával. Sem Fiddler, sem a fia nem vallották sohasem bűnösnek magukat, az őslakosok pedig szinte szentként tartják számon őket.
1990 és 2005 között több jelentés is érkezett Minnesotából, ahol látni véltek wendigókat. A szemtanúk elmondása majdnem minden esetben egybevág: a lények gyorsak voltak, és úgy néztek ki, mint egy hetek óta éhező ember. A lényeket az erdőkben és a prériken egyaránt látták, így a kriptozoológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a lények vadászterülete nem csak a sűrű erdő mélyéig terjed.
A lény már látták Ontarioban is 1997-ben, amikor is egy Amerikai kamionos St.-Catharine mellett észlelte a lényt. A férfi ijedtében azonnal elhajtott a helyszínről, és vissza se nézett, de le tudta írni a lényt, és annak ijesztő kinézetét.
A lényt állítólag tinédzserek is látták, erről videót is feltöltöttek a Youtube videómegosztóra, melyet rövid idő alatt 3 millióan is láttak.
A Wendigo észlelésekkel rengetegen szkeptikusak, ez azonban még nem jeleneti azt, hogy nem létezik. Számtalan állatfajjal voltak így a történelemben, hogy nagyon sokáig csak hipotetikusan feltételezték létezését, és később megtalálták az első példányokat.
Hogy valaha konkrétan bizonyított lesz-e a Wendigo jelenség, azt majd az idő eldönti. Egy azonban biztos. A Kanada erdeiben barangolva sosem tudhatjuk, hogy egyedül vagyunk-e, vagy valami lesben áll, és figyel minket…