A pszichiátria ipara szerint mindannyian betegek vagyunk. Igen, még Ön is. Túlsúlyos? Ez betegség. Túl boldogtalan? Egészen biztosan mentális oka vannak, kezelni kell! Túlzottan pörög? Ön talán hiperaktív! Fáradékony, nincs kedve semmihez? Depressziós!
Mindannyian őrültek vagyunk, csak mert nem viselkedünk a normáknak megfelelően? A pszichológia tudománya mára már akkora teret nyelt magának, hogy az így szerzett hatalommal képes visszaélni. A hiperaktivitást „felfedező” pszichiáter szerint lehet, hogy még sincsen ilyen betegség. Nincs olyan sem, hogy mentális zavar. A pszichiátria sötét titkainak nyomában.
Ha azt mondják valakire, hogy őrült, vagy pszichológiai segítségre van szüksége, akkor minden egyébként normális viselkedési megnyilvánulásába belemagyarázható annak ellentettje.
Nem létező betegségek?
A pszichológia tudományának lelke az úgynevezett DSM (Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyv) könyv, melyben vegyes tünetek összességét rendszerezik a világ legelismertebb mentális szakemberei. Igen ám, de a DSM egyetlen statisztikát sem tartalmaz, így a címet azért adhatták neki, hogy ettől tudományosabbnak hangozzon.
Úgy hirdetik és beszélnek róla, mint tudományosan megalapozott dokumentumról, a valóságban azonban a DSM-nek messze köze nincs a tudományhoz!
Ahhoz, hogy megismerjük a pszichiátria mögött álló borzalmas tényeket, felismeréseket, először vissza kell utaznunk az időben, hogy megértsük hogyan alakult ki a mai pszichiátria.
A korai pszichiáterek nagyon radikális elméleten voltak még a kezdetek kezdetén. Azt mondták, hogy a mentális problémák a szervek, vagy a testnedvek különböző problémái miatt lépnek fel, és ezeket érvágással és más brutális sebészeti beavatkozással próbálták gyógyítani.
Később az agyra kezdtek fókuszálni, és a nagyon kezelhetetlen esetekben „rájöttek”, hogy lobotómia végrehajtásával a betegek sokkal kezelhetőbbé váltak.
A mentális betegek egészen más világban éltek akkor, mint ma. Ma sem könnyebb az életük, sőt. Hihetetlenül be vannak csapva, akárcsak mi. Tulajdonképpen ők mi magunk. De erről majd kicsit később… A pszichiátria „tudományának” hajnalán a mentális betegeket börtönbe zárták – elmegyógyintézetnek hívták – és rabok módjára, láncra verve tartották őket. Néha meg is verték őket, tehát semmivel sem volt jobb dolguk, mint a köztörvényes bűnözőknek.
Azonban ahhoz, hogy ez az intézmény működjön természetesen ugyan olyan személyzet szükséges, mint a börtönökben, és kell még egy bombabiztos biztonsági rendszer, ami meggátolja a szökést. És mibe kerül mind ez, pénzbe!
Ezzel nem is volt baj egészen a 30-as évekig, amikor ugyanis jött a világválság és a helyzetet csak megszorításokkal lehetett kompenzálni. Mikor már minden meg lett adóztatva és minden intézménytől lenyesték a feleslegesnek vélt pénzt jöttek az egészségügyi létesítmények. Ebbe a csoportba tartoznak bele az „elmegyógyintézetek”, így azonnal elkezdték vizsgálni a működésüket. Észrevették, hogy ezekben az intézményekben gyakorlatilag gyógyíthatatlan beteg vannak, akiket el kell tartani, „kezelni” kell az állam bácsi pénztárcájából. Kezdődött a kutatás egy hatékonyabb „kezelési mód” feltalálására. A gyógyszeres kezelést azonnal kizárták, hiszen az még drágább lenne, mint a mostani „kezelés” költsége.
Ám ekkor 1936-ban egy portugál neurológus, Egas Moniz kidolgozott egy módszert az ember szemüreg feletti agylebenyének leválasztására. Transzorbitális vagy más néven Frontális lobotómia:
Az előbb említett portugál „orvos” által kidolgozott módszer lényege az, hogy egy tűt illesztenek a páciens szemgödrébe és azt egy határozott ütéssel átütik. A tű áthatol a szemgödrön és a szemüreg feletti agylebenyt leválasztja vagy roncsolja.
Az eredmény, amit kapunk „elképesztő”. Kapunk egy olyan „embert”, aki nem képes önálló gondolkodásra, mozgásra, cselekvésre. Enni, inni tud. Alapvető szükségleteit elvégzi, de semmi többet.
Egy 27 éves páciens, akiot katatonikus skizofréniával diagnosztizáltak. lobotómiát hajtottak végre rajta, ami akkoriban teljesne elfogadott orvosi eljárás volt. A baloldali kép a lobotómia előtti, míg a jobb oldali a lobotómia utáni állaptot mutatja.
A csavar az egészben az, hogy a portugál csoda doktor a 40-es években NOBEL-díjat kapott a felfedezésért, és egészen 1967-ig hajtottak végre ehhez hasonló beavatkozást. A módszer tökéletesítője Walter Freeman volt, aki egy jégcsákányhoz hasonló eszközzel lerövidítette a műveletet és pár perces orvosi csodává tette azt. A „sztár doktor 2500 emberen végzett Lobotómiát. Volt olyan nap, hogy 25 nőt is „kezelt”. Utolsó betege egy háziasszony volt 1967-ben, aki a műtétet követően vérömleny hatására halt meg.
A pszichiátria ipara szerint mindannyian betegek vagyunk. Igen, még Ön is. Túlsúlyos? Ez betegség. Túl boldogtalan? Egészen biztosan mentális oka vannak, kezelni kell! Túlzottan pörög? Ön talán hiperaktív! Fáradékony, nincs kedve semmihez? Depressziós!
Eltitkolt tény, hogy egyetlen, a szakemberek és tudósok által hitelesnek mondható bizonyíték nem áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy a pszichiáterek által leírt tünetek tényleges betegségek tünetei lennének.
Ezt a fenti mondatot érdemes még egyszer, vagy akár kétszer is újra elolvasni, és felfogni mekkora súlya van. A pszichiátria a legtöbb mentális betegséget csak kitalálja, újakat gyártanak, ezzel is becsapva, átverve az embereket.
Aljas manipulációjuk egyik mozgatórugója természetesen a pénz, mint minden más esetben, ahol érdekek mentén mozognak az emberek.
Semmit sem tesznek aminek valós alapja van, mégis ezzel keresnek pénzt. Gyógyszereket írnak fel, melyek megborítják az egészséges ember kémiai egyensúlyát, hogy aztán később az illető akkor se tudjon már normális lenni, ha abbahagyja, így hajszolva bele a pácienseket egy ördögi körbe.
A pszichiátriai szakemberek szerint a világ lakosságából közel egymilliárdan(!) szenvednek mentális betegségek különböző súlyosságú fokozataiban. Ezek közül csaknem 540 millió embernek írtak már fel különféle gyógyszereket. 17 millió gyermeknek adnak különböző serkentő szereket, antidepresszánsokat.
Egy a témába n megkérdezett angol pszichiáter szerint a pszichiátriai betegség nem is igazán betegség. Nem tudni mikor gyógyult meg az illető, vagy hogy pontosan mi okozza a tüneteket. Akadt olyan orvos is, aki őszintén kijelentette, hogy még ma sem tudják, mi okozza a mentális panaszokat.
Ha így van, akkor adódik a kérdés: milyen alapon nevezték ki magukat a mentális betegek meggyógyítóinak, és milyen alapon visznek el „betegeket” olyan kezelésekre, melyekbe az nem egyezett bele? Hol van az a vékony határvonal, melyet ezek a szakemberek átléptek?
Voltak olyan páciensek Amerikában, akiket Ritalinnal tartottak fél kábultan, hogy havi 22 ezer dollárt keressenek rajtuk.
De akadtak olyanok is, akiket Váliummal tömtek, és később ezek a betegek egyenesen függővé váltak a szertől. Ilyene esetekből több millió van szerte a világon.
Az elmúlt 4 évtizedben kétszer annyian haltak meg Amerikában pszichiátriai kezelések miatt vagy alatt, mint 1776-óta az összes amerikai háborúban együttvéve. A pszichiáterek közel 2 milliárd dollárt söpörnek be évente, de egyetlen gyógyulást sem tudnak felmutatni.
A pszichiátria iparának óriási sikere és pénzügyi háttere a 18. századra vezethető vissza. Dr. William Battie volt az első Angliában, aki azt állította, hogy az ő intézményeiben pénzért meg lehetett váltani a mentális egészséget. Noha eredményeket nem tudott felmutatni, tehát egyetlen páciense sem gyógyult meg, mégis hatalmas pénzügyi sikerre tett szert. Ezt mások is átvették, és a pszichiátriai intézmények gomba módra kezdtek szaporodni.
Az államokat ekkor győzték meg arról, hogy befektessék ezekbe az intézményekbe az adófizetők pénzét. A pszichiátriai szakembereknek azonban volt egy óriási gondjuk, mégpedig az, hogy nem voltak hitelesek.
Egyetlen meggyógyult pácienset sem tudtak felmutatni.
A biológiához nyúltak, mert máskülönben a szakma hitelessége kérdőjeleződött volna meg. Gyakorlatilag kénytelenek voltak biológiai magyarázatokat kitalálni a mentális alapú jelenségekre.
Akármit tettek, azt kezelésnek kezdték nevezni, pedig valójában nem kezelések voltak, hanem válogatott kínzások, jobb esetben olyan kísérletek, melyeket soha nem engedélyeztek volna embereken.
Volt, hogy egyszerűen addig verték a pácienseket, míg azok kezelhető állapotba nem kerültek, míg másokat fullasztottak, vagy koporsóban engedtek le egy vízzel teli aknába, majd később megpróbálták feléleszteni.
Az úgynevezett orvosi modell volt a legbizarrabb, legdurvább váltás a pszichiátriában. A nem létező betegségeknek orvosi fogalmakat kezdtek adni, megpróbálták azokat tudományos köntösbe csomagolni. A válogatott kínzások hatására természetes volt, hogy a betegek lenyugodtak. Minden normális és nem normális ember reakciója ugyanez lett volna. Az orvosok azonban meg voltak győződve arról, hogy ezek a kezelések hatásosak, mert a betegek ezek után egy ideig újra kezelhetőbbek lettek.
Ahogy telt az idő, a pszichiátria újra és újra kudarcot vallott a mentális betegek gyógyítása kapcsán, így újabb módszerekhez kellett folyamodniuk. Ekkor jöttek a képbe a szervek kezelése. Belezéseket hajtottak végre, mert azt hitték hogy valamilyen baktérium okozza a tüneteket, később pedig a már említett lobotómia volt az az eljárás, amit nagy áttörésként emlegettek.
A közvélemény azonban egyre türelmetlenebb volt, és már nem támogatta a betegek ilyen mértékű kezelését, jobban fogalmazva kínzását, így a pszichiátria sarokba szorult. Azonban ekkor jött a képbe a legújabb, napjainkban is tartó modell: a gyógyszeres kezelések.
A pszichiáterek úgy gondolták, hogy az emberek viselkedése nem több, mint különböző kémiai folyamatok egyvelege az agyban. Az ember egy lélektelen organizmussá vált a szemükben, és ez kapóra jött, mert bele tudták bujtatni a megújult gyógyszeres kezeléseiket az áltudományosság álcájaként.
Rájöttek, hogy különféle gyógyszerekkel megváltoztathatják az agyban lejátszódó kémiát, így lényegében a pszichiáter kedve szerint lehetett befolyásolni a beteg viselkedését.
Kevesen tudják, de a pszichiátria már a náci rémuralom előtt olyan nézeteket vallott, melyet maga Hitler is megirigyelt volna.
eugenika
Azon az elven voltak, hogy az egészséges génállományú egyedek csak hozzájuk hasonló, szintén egészséges egyedekkel párosuljanak, így növelve az emberi faj fennmaradásának esélyét. Ez volt az Eugenika áltudománya.
A mentálisan visszamaradottakat sterilizálni szerették volna azért, hogy a hibás génállománnyal rendelkező egyedek vérvonalai ne szaporodjanak tovább, így megalkotva egy kollektív, hibátlan genetikai „családot”.
Hitler nagy híve volt az Eugenikának. Amikor a nácik utalták Németországot, a pszichiátria kölcsönösen összedolgozott velük, hiszen hasonló elveken és nézeteken voltak. Gyakorlatilag legalizálta a pszichiátriai ipar a nácik számára a népirtást.
A pszichiátria ma is és régen is a hatalomgyakorlás eszköze volt, van, és lesz. Az úgynevezett kényszergyógykezelések remek lehetőségek voltak arra, hogy a nézeteikkel szemben állókat megfélemlítsék, jobb belátásra bírják. Mindenütt jelen vannak a világon, és bármit megtehetnek, ha valamit nem úgy gondol valaki, ahogyan azt ők elvárják.
A politikában is felhasználták a pszichiátria fegyverét, a megfélemlítést. Ha valakinek politikai vetélytársa akadt, és el akarta takarítani az útból, mindemellett jóban volt a pszichiátria halálgyárával, könnyen kiiktathatta. Kényszergyógykezelésre küldette, ahonnan vagy soha nem került újra elő, vagy csak jelentős mentális és agyi károsodással.
Tudtad, hogy eredetileg sertések kiirtására készített vegyületet használtak, és használnak más formában ma is az egyes mentális betegségekre felírt gyógyszerek? Ez a vegyület ugyanúgy blokkolja az agyat, és ugyanolyan hatással van az emberre, mint a korábbi borzalmas lobotómia.
Az egyik ilyen hírhedten káros gyógyszer a Thorazine. Ez egy erős nyugtatószer, melyet sok orvos csak úgy jellemzett, mint a kémiai lobotómia szere. A Thorazine hatalmas előrelépés volt a pszichiátria iparának, mert a lobotómia „kényelmetlenségét” hátrahagyta, és egy egyszerűen bevehető pirulaként hódított az orvosok között.
A Thorazin azonban bénító idegrendszeri állapotot idéz elő a betegeknél.
Egyértelmű, és hosszabb távon végleges agykárosodás az eredmény különféle idegrángásokkal, rohamokkal. Ez az állapot aztán már annyira koordinálatlan emberi életet eredményez, hogy könnyen rá lehet mondani, hogy a páciens beteg, és nem hatotta a szerek, további kezelésre, a gyógyszeradag növelésére van szükség. Ez még több pénzt hoz a pszichiátereknek, és a hazugság gépezete még magasabb fordulatszámon kezd pörögni.
A Thorazine gyártója közel három ezer százalékos(!) megtérülést söpört be a gyártásból és eladásból, így ezekről a komoly, életellenes mellékhatásokról mélyen hallgattak.
Ezzel egy időben a pszichiátria legnagyobb alakja és támogatói ültek össze egy konferencia keretében, hogy a pszichiátria gyógyszerészeti jövőjéről beszéljenek. Hiszen minél több, jobb, és erősebb gyógyszert fejlesztenek ki, annál nagyobb a profit.
Az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás) az egyik legjobb példa egy kitalált betegségre. Az ADHD-ra való genetikai hajlam teljes mértékben túl van becsülve. Mindez sajnos nem jelentett akadályt abban, hogy az elmúlt évtizedekben világszerte több tízmillió gyermeket bélyegezzenek meg ilyen vagy ehhez kapcsolódó betegségcímkékkel.
A helyzetet csak súlyosbítja, hogy miután ezt az állapotot pszichiátriai zavarként sorolták be, ez alapot teremtett arra, hogy „gyógyszereket” írjanak fel rá.
Az ADHD-ra adott szerek azonban nagy jóindulattal sem nevezhetőek gyógyszereknek.
A legelterjedtebb ezek közül egy pszichostimuláns (serkentőszer), amely a gyermekekre tompító, nyugtató hatással van, illetve – amfetamin-jellegű vegyületről lévén szó – mesterségesen fokozza a gyermek koncentrálóképességét.
Bár a szer pártolói szerint ezt csak végső esetben, a tünetek enyhítésére írják fel a gyermeknek, érdemes tekintetbe venni, hogy ez a pszichostimuláns olyan szer, amely Magyarországon szerepel a pszichotróp (tudatmódosító) anyagok 2. listáján, és a doppingszerek tiltólistáján is.
Arról nem is beszélve, hogy olyan utcai kábítószerekkel rokon vegyületről van szó, mint a speed, az extasy vagy a kokain – amelyektől minden szülő féltve óvja a gyermekét.
A szerrel kapcsolatos aggodalmak nem is alaptalanok: az USA-ban már komoly forgalma van az illegális drogok piacán.
Hiperaktivitást, figyelemzavart számos hétköznapi dolog okozhat: fel nem fedett és kezeletlen testi betegségek (amelyek irritálják a gyermek testét), allergiák, méreganyagok, táplálkozási elégtelenségek, a tananyag megértésével kapcsolatos nehézségek, de ugyanígy szóba jöhetnek a nem megfelelő családi körülmények vagy nevelési problémák is.
A pszichiátria halálgyára tehát mindenkire nagy veszélyt jelent. Nem csak felnőttekre, hanem gyermekeinkre, egészséges emberekre. Hogy meddig folytatódhat ez a mentális ámokfutás, azt nem tudni. Az azonban biztos, hogy a pszichiátriához már most több vér tapad, mint bármelyik háborúhoz.