A második világháború egyik leghíresebb fotóján hat amerikai katona látható, ahogy épp felállítanak egy zászlót. A felvétel Ivo Dzsima szigetén készült 1945. február 23-án, de a körülmények miatt nem igazán lehet kivenni, kik is szerepelnek rajta, már 1947-ben is kiderült, egyszer, hogy valaki, akit szereplőnek hittek, valójában nem is volt ott.
Most pont ennek az ellenkezője derült ki: egy Harold Schultz nevű férfi, aki akkoriban tizedesként szolgált a tengerészgyalogságnál, szerepelt ugyan a fotón, de senkinek nem mondta el, 1995-ös halála után is 20 év telt el, mire valakinek feltűnt a dolog.
A fotó története amúgy is elég kaotikus. A felvétel jelentőségét az adja, hogy a háború egyik legvéresebb szakaszának legvéresebb csatájában lőtték egy olyan jelenetről, ami hitet adott a helyszínen harcoló és a hátországban dolgozó amerikaiaknak – a Szuribacsi-hegycsúcson, az apró, de stratégiailag fontos sziget legmagasabb pontján felállított zászló mindenkinek azt üzente, hogy haladnak a háború vége felé, és van eredménye a szenvedéseknek.
A valóságban viszont a képen látható zászló, illetve az azt felállító katonák nem az első, hanem a második zászlóállítás szereplői.
Az első zászló lélektani jelentősége óriási volt, az amerikai parancsnokok pedig szerettek volna egy nagyobb zászlót az eredetileg kitűzött helyére.
A cserére felküldött tengerészgyalogosokkal tartó fotós, Joe Rosenthal nem bonyolította túl a képet, állítólag a keresőbe sem nézett bele, csak úgy csípőből csattintott egy képet, ami ugyan jól sikerült, de nagyon nehezen azonosíthatók rajta a zászlóállító katonák.
Három, a következő hetek csatáit túlélő tengerészgyalogos, John Bradley, Ira Hayes és Rene Gagnon elhagyhatta a Csendes-óceán poklát, hogy Roosevelt elnök kérésére támogatói körútra induljanak az USA-ban.
Bradley fia írta azt a könyvet, amelyből Clint Eastwood filmet rendezett, egészen mostanáig mindenki úgy tudta, hogy ő, mármint Bradley is szerepelt a fotón.
Nyomozni kellett
Az azonosítás is az elnök külön kérésére kezdődött el, és nem ment egyszerűen, Franklin Sousley és Michael Strank például még ott, a szigeten estek el, és volt már rá példa, hogy egy hibásan azonosított katona nevét adták meg egy másik, a képen valóban szereplő férfi helyett – egy darabig Henry Hansen neve vált ismertté Harlon Block helyett, bár olyan szempontból sajnos mindegy, hogy mindketten elestek Ivo Dzsimán.
Rosenthal, a fotós maga sem volt büszke a képre. Tíz évvel a fotó elkészítése után egy interjúban elmesélte, hogy csak a szeme sarkából látta, hogy a zászlóállításra kijelölt katonák már nekiláttak a dolognak, így csak gyorsan odafordult és lenyomta a gombot – nem volt idő állítgatni.
Az azonosítás eleve úgy történt, hogy mivel az arcok nem látszanak jól a képen, a katonák más külső jegyeit, ruházatuk jellemzőit használták fel úgy, hogy a többi, aznap készült felvétellel összehasonlítva egyeztetik le, pontosan kik is láthatók a képen.
Schultzra is így figyelt fel két amatőr történész még 2014-ben. Eric Krelle és Stephen Foley az aznap készült fotók és egy videó elemzésével jöttek rá arra, hogy
John Bradley, az összes zászlóállító közül talán a leghíresebb, nem is szerepel a híressé vált fotón, ellentétben Schultzcal, aki viszont szinte soha nem is beszélt a dologról senkinek.
Azért csak szinte, mert a mostohalánya szerint valamikor az 1990-es évek elején, egy családi vacsora közben az amúgy az amerikai postánál három évtizedes karriert befutó Schultz elmesélte, hogy ott volt a zászlóállításnál, mikor szóba került a második világháború és a csendes-óceáni hadszíntér.
„Harold, te egy hős vagy” – mondta neki a mostohalánya, mire a halk szavú és szerény férfi csak annyit válaszolt:
Dehogy. Tengerészgyalogos voltam.
A másik fotó
A történet másik fele, hogy John Bradley, aki többszörösen is fontos szereplője a történetnek, valójában egy félreértés miatt válhatott világszerte ismertté úgy, hogy valójában nem is szerepelt a híressé vált fotón.
A két amatőr történész vizsgálatát majdnem egy évnyi gondolkodás után kezdte el komolyan venni a haditengerészet.
A hivatalos indoklás szerint annyi, a történelmi fotókon szereplő emberek kilétét megkérdőjelező indítvány érkezik hozzájuk, hogy nehéz kirostálni a megalapozottakat.
A zászlós fotóval kapcsolatos észrevételeket alaposan megvizsgálva úgy döntöttek, hogy kilenctagú bizottságot alakítanak, hogy végre kiderüljön, ki van és ki nincs a fotón.
Végül kiderült, hogy avatatlan szemnek is nyilvánvaló, hogy Bradley nem szerepel a képen. Ez viszont nem jelenti, hogy Bradley csaló lett volna, sőt: a férfi ott volt az első zászló felállításánál, és szerepel is az erről készült fotón,
azonban ez egy másik fotó, nem Rosenthal legendás felvétele, ebből lehetett a keveredés, és Bradley, akit pár héttel később aknarepesz sebesített meg, nyilván nem tiltakozott, hogy a japán szigetek helyett az USA-ban kell szolgálnia.
Levelek Iwo Jimábó
Ráadásul a támogatói körút sem volt egyszerű dolog, már csak a végeredményét tekintve sem: a 33 amerikai várost érintő, sorrendben hetedik körút, melyen Bradley a második zászló felállításában valóban részt vállaló, és a híresebbik fényképen valóban szereplő Ira Hayesszel és Rene Gagnonnal vett részt, összesen 26 milliárd dollárnyi háborús kötvényt értékesített.
Bradley amúgy sem volt oda a zászló sikeréért, sem a történetben betöltött szerepéért. Szinte soha nem adott interjút a témában, a családját, feleségét és gyerekeit is megtanította arra, hogy különböző mondvacsinált indokokkal, például hogy ő épp kanadai horgásztúrán van, hajtsák el az érdeklődő újságírókat. Bár egy, a szüleinek írt levélben úgy fogalmazott, hogy nagyon boldog pillanat volt a zászló felállítása, később mindig ragaszkodott ahhoz, hogy nem volt nagy dolog, bárki képes lett volna rá, ő is csak jó időben volt jó helyen, úgy küldték oda, nem magától ment fel.
Az igazi hősök nem jöttek haza
A történet szilárd és szándékos blokkolása mögött az állhat, hogy Bradley nemcsak fizikai sebeket szerzett a csatában. Fizikailag megsérülni amúgy sem volt nehéz Ivo Dzsimán, a védekező japánok húszezres seregéből alig néhány élték túl az ütközetet, de az amerikaiak is elvesztettek 6800 katonát a húszezer sebesült mellett az összesen hetvenezer fős támadóerőből.
Bradleynek a tűzpárja elvesztése fájt igazán. A tűzpár két, egymással összedolgozó katona, akik sokszor már a kiképzés során is együtt tanulják a harcmozdulatokat.
A lényeg, hogy amíg az egyikük biztosítja (figyeli, esetleg tűz alatt tartja) a környéket, a másik mehet előre a következő fedezékbe, ahol a szerepek felcserélődnek, és a tűzpár korábban biztosító tagja mehet előre.
Bradley tűzpárja Ralph Ignatowski volt, akit a japánok ejtettek fogságba, majd ott iszonyatosan megkínozták és megölték. Ignatowskit a harcok közben úgy ragadták el a barlangrendszerekben rejtőző védők, hogy senki sem vette észre, pontosan mi történt, Bradley pedig pont nem volt a közelben, elhívták, hogy sebesültek ellátásában segítsen. Ignatowski megkínzott és összeszurkált testét csak napokkal később fedezték fel.
Bradley-t hívták oda az azonosításhoz, a zászlóállítás miatt híressé vált férfi még évekkel a háború után is poszttraumás sokkban szenvedett a történtek miatt, és Ignatowski elvesztése a haláláig kísértette.
Hogy a fotón most, hetvenegy évvel a történtek után azonosított Schultz miért nem mondta el soha senkinek, hogy ő is a hősökként kezelt katonák között volt, érdekes kérdés.
A családja szerint egyszerűen nem akart ennyi idő után előállni a dologgal, és a fényképről ismert katonák példájából is tanulhatott. Ahogy írtuk, Bradley gyűlölte az ezzel járó, folyamatos médiafigyelmet, Ira Hayes pedig eleinte kifejezetten kérte, hogy névtelen maradhasson, és csak Roosevelt elnök parancsa után hagyta magát belerángatni a dologba.
Az egész történet még érdekesebb, ha tudjuk, hogy manapság már szinte törvényszerű, hogy a fontosabb vagy nagyobb hírverést kapó akciókban vagy eseményekben részt vállaló amerikai katonák könyvet írjanak arról, mekkora is volt a saját szerepük például Szaddam Husszein vagy Oszama Bin Láden elfogásában vagy megölésében.
Forrás: Index.hu