Nincs a világnak egyetlen országa sem, amelyik annyi pénzt költött a saját származása meghamisításának véghezvitelére és a nagyvilágban való publikálására, mint a magyar. Ha az idegen hatalom által erre a célra kiadott hatalmas összegeket, valamint a finnugor-magyar származásra vonatkozó kiadványok papírsúlyát számba vesszük, akkor eszmélünk csak valóban arra, hogy micsoda fontossággal bír az emberiség történelmében a magyarság valódi származásának és igaz történetének a feltárása…
László Gyula: „Őstörténetünk Legrégibb Szakaszai” című munkájában a következő megállapítást teszi: „Geraszimov, Menghin, Brjuszov, Indrenko, Csernyecov, Zbrujeva, Akladnyikov, s általában a szakemberek túlnyomó többsége ma már az Ananyno-i kultúrkörbe tartozó mongoloidoktól származtatja a finnugornak, ugornak elnevezett különleges etnikai tényezőt.”
Ebből a megállapításból az következik, hogy – ha az ún. „Ana-nino”-i kultúrkörbe tartozó „mongoloidok” kulturális és antropológiai hovatartozandóságát kikutatjuk – megtudjuk, hogy valójában kik alkotják azt a „különleges etnikai tényezőt”, melyet a fent említett irányzat reprezentánsai minden kútfőadat nélkül neveztek el finnugornak.
Vizsgáljuk meg tehát az „ananynoi kultúrkörbe” és az ezt megelőző kultúrkörökbe tartozó mongoloidoktól ránk maradt leletek kiértékeléseit. Az „ananynoi kultúrkör” ideje – beleértve az ún. „pre-ananynoi kultúrkört is” – a Kr. e. 200-tól Kr. e. 2000-ig terjedő periódust tölti be. Tehát ennek a kronológiailag ezt megelőző kultúrköröknek voltak mívelői a délről idetelepedett mongoloidok, hiszen, mint azt Zsirai Miklós: „Finnugor Rokonságunk” című könyvében megállapítja: „Észak-Európában kb. Kr. e. 1500-ig tartott a Kőkorszak. Emlékei óriási tömegben kerültek felszínre. Az eddigi leletekből megállapítható, hogy ennek a területnek (a Kr. e. 1500-ig tartó kőkorszakban…) igen gyér lakossága volt, mely szinte kizárólag a folyóvizek és tavak partján élt, és – kezdetleges használati tárgyaikból ítélve – halászattal, vadászattal foglalkozott. Eddig semmi döntő bizonyítékot nem találtak arra, hogy Északkelet-Európa e korabeli (europid) vadász, halász lakosságában csakugyan finnugorokat kell látni.” Tehát ez a kezdetleges életszínvonalon és Kr. e. 1500-ban kőkorszaki viszonyok között élő nép nem mongoloid, hanem indoeurópai, s őket a mongoloidoktól maga László Gyula különíti el, amint a fent idézett művének 100, 114. és 192. oldalain azt írja: „Az uralinak, finnugornak nevezett ősetnikum ott alakult ki, ahol először érintkezett a hosszúfejű europid rassz a mongoloidokkal.”
Ennek – az önkényesen „finnugornak” nevezett – ősetnikumnak a kultúrájáról és származásáról a következőképpen számolnak be a tudományos kutatások:
„Ocserki: Isztoria Sz. Sz. Sz. Prvno Butno Obcsinuj Stoj i Drevnejsije Goszudartova (1956) c. művében sokoldalúan megvilágítja ezt a délről jött, fémkultúrát hozó etnikumot, melynek embertani-kulturális ábrázolását így foglalja össze: „Kerekfejű, erős orrú mongoloid rassz, mely eleinte zsugorított temetkezést, majd aknasíros kinyújtóztatott temetkezési rendet, a sírban okker (sárga) földes elhantolást, fejedelmi sírjaiban piros festékes csontokat hagyott hátra. – Fejlett, korongos edénykészítés, földmívelés, zegzugos mértani figurás díszítés és Gyarmati – Nagyfejedelemségeket létrehozó (kurgános) politikai szervezet jellemzi ezt az új mongoloid etnikumot – ahol a gyarmati központokon, dombon épült, várfalakkal és árokkal megerősített, jobbára vályog és tömött föld-falas házakban, falucskákban (Gorodiscsékben) találjuk őket.”
J. P. Francev: „Világtörténet”-nek 245. oldalán szintén látjuk a „beltengeri medence újkőkorszaki életébe belépő, délről besugárzó mongoloid rassz szellem Geraszimov által rekonstruált megjelenési formáját, melynek még hírével, nyomával sem találkozunk a táj, illetőleg a környék korábbi „hosszúfejű” telepeinek a hagyatékai között. De maga László Gyula is – fent idézett művének hivatkozásaiban – gazdag anyagot mutat be ennek a finn-ugornak elnevezett – új, déli, mongoloid etnikai és kulturális tényezőnek északi irányú, és lépésről lépésre történő előnyomulásáról. Ezt a lépésről lépésre történő előnyomulást bizonyítják az archeológia kiértékelései, melyekből ennek az új etnikumnak a hovatartozandósága állapítható meg.
Ezekből is bemutatunk néhányat: Harmatta J. fordításában megjelent „Szovjet Régészeti Tanulmányok” c. munkájában érdekes közléseket találunk erre vonatkozólag. Nevezetesen: „A legrégibb hagyatékok közé kell sorolnunk a majkopi nagykurgánt.” „A majkopi fémkultúrás új élet nem egy kezdetleges kerámia benyomását kelti.”) „Ellenkezőleg, teljesen kidolgozott technika, és esztétikai szempontból is magas kultúrájú anyag.” „Az ékszerek, gyöngyök az UR-i (szumír) királysírok hagyatékához hasonlók.” „A nagykurgánok kultúrájának világos ázsiai (mezopotámiai) kapcsolatai vannak.” J. P. Francev: „Világtörténet” c. munkája az elmondottakat megmagyarázza és megerősíti. Így a 223. és 224. oldalon: „Az annaui halmon vályogházak nyomát találták, mértani mintás festéssel, továbbá árpa-, búzaszemeket és őrlőköveket. Az edények itt is főként mértani figurás díszítések, mely a szomszédos Irán Szuzai „I” és a sumírföldi Al-Obeid, Tel-Halaf, Samarra, Jemdet Na’ar eneolittal azonos. Belső-Ázsiai e déli részének lakossága nyilván kapcsolatban állt Elam és Sumer ősi, déli központjaival. Majd a 228. oldalon így folytatja: „Már Kr. e. 3000 tájról feltárt kejakenti, derbenti telepek is mutatják ezt. Ezek a hagyatékok viszont kapcsolatot mutatnak a még északibb majkopi stb. kurgánokkal. A bennük talált leletek azonosak a Lagas, Ur-i első dinasztia sumír kultúrájával. A Novo-szobodnja-i buzogányok formája olyan, mint a KIS városi (sumír) hagyaték, a nyakékek is.” „A majkopi és novoszobodnajai kurgán szerszámai, balták, kopják, kések, tőrök, villák olyanok, mint a mezopotámiai Kr. e. 2600-2300 körüli kultúra.”
Ezekből az adatokból valóban kétségtelenül megállapítható az a tény, hogy egy délről jött új etnikum, melynek kultúrája a sumír kultúrával azonos, lépésről lépésre hatol észak felé és az ananynoi korban már a legészakibb területekre embertanilag is rányomja a bélyegét, amint azt Trofimova vizsgálata megállapította az úgynevezett „finn-ugor őstartományokra” vonatkoztatva. Ezeket az eredményeket Zebrujeva: Trud Instituta Ethnografii II. köt. 197. oldalán megjelent munkájából ismerjük, amint írja: „Míg az északi őstartományokra az Ananyno előtti korban a hosszúfejű-europid típusok jellemzőek, az ananynoi kor közepétől – Kr. e. kb. 1000-től – az Ananyno-i (lugovi) lakosságban a déli mongoloid elem került túlsúlyba. Emellett a jellegzetes típus mellett megtalálhatók azonban a régi – hosszúfejű-europid típussal kevert koponyák is.”
Ezek az embertani kiértékelések világosan bizonyítják, hogy azoknak az északi őstartományoknak” – amelyeket a finn-ugor irányzat „finnugor őstartományoknak” nevez önkényesen – a lakossága primitív indoeurópai, melyekre a délről jövő magas kultúrájú, új, mongoloid etnikum rátelepedik. A hovatartozandóság kérdését ismételten az archeológiai leletek kiértékelései döntik el, melyeket az említett „Szovjet Régészeti Tanulmányok” és László Gyula egyöntetűen az alábbiak szerint közöl: „A Kaukázustól északra levő (hosszúfejű-europid) barbár társadalomnak mintegy robbanásszerű gyors fejlődését – vagyis a kőkorszakból a fémkorba való lépését – idézték elő a délről jövő etnikum kulturális hatásai.”
Összefoglalva tehát a fenti bizonyítékokat – kétségtelenné válnak a következő tények:
1. a keresett új etnikum gyökérzete Sumériában – azaz Surbatu-ban található,
2. ez a „lépésről lépésre” észak felé haladó új etnikum rátelepedik a barbár europidokra, és azok kultúrfokát emeli,
3. semmi kútfőadat nem létezik arra vonatkozóan, hogy ezt a sumír gyökérzetű új etnikumot önkényesen „finnugornak” nevezzük, amikor a kultúrát és a mongoloid tényezőt délről – azaz Subartuból – hozzák magukkal az évezredekkel később és utánuk keletkező ugorok életterületére.
De adjunk igazat László Gyulának és tételezzük fel, hogy a finnugorság akkor és ott alakult ki, ahol és amikor a „délről jövő mongoloid etnikum rátelepedett a hosszúfejű europidokra”. Mint láttuk, ez – legjobb esetben – a Kr. e. 1500-as évek körül történhetett. Tehát ekkor keletkezhetett az a finnugornak nevezett új etnikum, amelyből a magyarságot nyelvileg és – a nyelvészeti hovatartozandóság alapján – fajilag is származtatják. Ennek az „új etnikumnak” új nyelvet is tulajdonítanak, amit eddig a legnagyobb erőfeszítések, áldozatok és hamisítások alapján sem sikerült megtalálni. Éppen ezért csak feltételezik, és ezt a feltételezett idiómát „finnugor ősnyelvnek” nevezik. Erről a következőképpen számol be Hajdú Péter a „Finn-ugor Népek és Nyelvek” című könyvében: „Nincsenek olyan szövegeink, melyek a finn-ugorság alapnyelvén – az írásbeliség előtti korból – szólnának hozzánk. Ennek következtében mind az alapnyelv szókészlete, mind nyelvtani szerkezete a maga teljességében és legapróbb részleteiben ismeretlen előttünk…” „tudjuk, hogy e korból egyetlen szó, egyetlen mondat nem maradt fenn a maga eredetiségében. Így legfeljebb az áll módunkban, hogy a nyelvtudomány eredményeit felhasználva próbáljunk rekonstruálni egy hipotetikus alapnyelvi szöveget: wete patana peje… ,a víz a fazékban fő’.”
Az olvasó meggyőződhet róla minden különösebb nyelvészeti tudás nélkül is, hogy ez az „alapnyelvi szöveg” egyáltalában nem hasonlít a magyar nyelvhez, és ilyen szövegekből csak nyelvtudományi bukfencekkel – de nem nyelvtudományi komolysággal – lehet rokonságot szerkeszteni. De – ha tényleg megszületett volna ez a Hajdú-féle „feltételezett finnugor alapnyelv” a Kr. előtti 1500-as években – akkor kérdezzük meg a kiválóan kiképzett és nagy tudású otthoni nyelvészeinket, hogy „mennyi időre volt szüksége ennek a feltételezett finn-ugor alapnyelvnek a saját kialakulásához…?” Ugyanis – ha ez az „alapnyelv” ragozó rendszerű, akkor – a nyelvek kialakulási törvénye szerint, sok ezer évre volt szüksége. Miután a szintén ragozó rendszerű és tökéletes magyar nyelv kialakulásának idejét a szakemberek legalább 8-10.000 esztendőben szabják meg – kérdezem: „Lehetséges és szakszerű-e a már 8-10.000 éves múltra visszatekintő magyar nyelvet egy olyan „feltételezett, de meg nem talált ősnyelvből” származtatni, amelyik ősnyelv kialakulásához szintén sok ezer évre van szükség, és amelyik ősnyelvet az a népség szerkesztett, amelyik csak a Kr. előtti 1500-as évek körül keletkezett?”
Rendelkezésre áll összesen a Kr. e. 1500-tól a Kr. utáni 13. évig – ahonnan kezdve már bizonyítani tudjuk a magyar nyelv létezését – 1513 esztendő. – Tehát 1513 év alatt alakult ki – a finnugoristák elmélete szerint:
1. a ragozó rendszerű finnugor alapnyelv is ebből származott
2. a létrejövéséhez 8-10.000 évet igénylő, tökéletes nyelvtani rendszerű, és szintén agglutináló, magyar nyelv.
Miután ezeknek a nyelveknek a kialakulásához ez a származási elmélet nem tudja kimutatni azt a feltétlenül szükséges időt, mely a megnevezett nyelvek létrejöttéhez szükséges – a finnugorságból sem nyelvileg, sem fajilag nem lehet a magyarságot származtatni – mert a finnugorok faji keletkezése későbbi, mint „feltételezett anyanyelvük” kialakulási lehetősége. Itt a helyzetet teljesen megfordítja az időrend. Ugyanis a nyelv a kultúra alapja. Beszéd nélkül nincs művelődési lehetőség. Tehát az a nép, amelyik az ananynoni kultúrkört teremtette, már nyelvet vitt magával. Miután az ananynoi kultúra – mint láttuk az előbbiekben – a sumír kultúra terméke, az a nép, mely ezt a sumír kultúrát idáig kiterjesztette – a saját nyelvén tette azt. Ez a nyelv pedig nem finnugor, hanem sumír-magyar. A finnugornak nevezett új etnikum ősnyelve tehát a sumír-magyar nyelv, és ha ebből származtatjuk a későbben kialakuló északi népeknek nevezettek nyelvét, semmi probléma nincs, hiszen a keletkező új etnikumok mind annak a népnek a nyelvét veszik át, amelyiktől a tudást kapták. Ez pedig – ismétlem – a sumír-magyar. Erre célzott már én előttem Munkácsi Bernát finnugoristánk, amikor megállapította: „Úgy látszik, hogy az ural-altáji népcsalád keleti ágának a sumír nép volt műveltségben ősmestere, s hogy a sumír ékiratokban maradtak fenn az ural-altáji nyelvek legrégibb emlékei.” (Keleti Szemle XIX. évf. és Egyetemes Irodalomtörténet IV. k. 41. lap.)
Munkácsi tétele tehát igazolja azon állításomat, hogy a Kr. előtti 1500-ban kialakult és finnugornak nevezett etnikum nyelve éppen úgy a sumír-magyar – miképpen a régészeti leletek igazolják a sumír-magyar kultúrának ennél az új etnikumnál való megtelepedését is.
* * *
Ismét az elmélkedéshez viszem olvasóimat. Gondolkozott-e már azon, hogy miért volt szükség a kiválóan kiképzett magyar nyelvészek munkáját olyan irányba kényszeríteni, mely szakmailag lehetetlen és a módszerezésnek is hamis irányba való terelése? Végigment-e valaki így, mint kimutattam, a finnugor származási elméleten…? Nem hiszem, mert akkor már leírták volna ezt. A nyelvészetben való kutatásaim és a nyelvtudományi ismeretek megszerzésében mögöttem levő esztendők kemény munkája azonban azt a hitet alakította ki bennem, hogy a nálamnál sokkal nagyobb tudással rendelkező magyarországi nyelvészek magánvéleményükben nagyon jól tudják, hogy a finnugor származási elmélet, melyet a mindennapi kenyerük megszerzéséért támogatni kénytelenek, hamis és lehetetlen. Nagyon jól tudják azt, hogy sem a magyar nyelv, sem a magyar fajta nem származik északi területekről. Amit kiváló nyelvészeink talán nem tudnak, az a kiindulási szándék, a finnugor származási elmélet létrehozásának, erőltetett folytatásának és minden erőszakkal való érvényesítésének az OKA. Ugyanis a finnugor elmélet kitalálása és a magyarságnak innen való nyelvi és faji származtatása már csak az utolsó felvonása annak a szörnyű nagy tragédiának, mely a magyar nép ősi tradícióit, babiloni örökségét, politikai és vallási felsőbbrendűségét és kiválasztott népi jellegét végleg eltüntetni hivatva volt.
Az előbbi felvonásokban – már a Kárpátmedencében – a Krisztust követő magyar mágus-papok kiirtását látjuk, melyet – a magát kereszténynek nevező – római egyház inkvizíciója hajt végre. Hogy miért…? Azt bizony a buzgó, hívő és vallásában elmélyedő mai keresztény nehezen érti meg. De így volt, és ennek oka igen mélyen keresendő a Péter-Pál alapításaként életre kelt „kereszténység” titkaiban. Amikor a zsidó szülőktől származó Ephiphanius – bizánci keresztény püspök – a Kr. u. 4. században kanonizálja az izraeliták Tóráját, és azt – nem mint törvénykönyvet, miként az izraelitáknál van – hanem mint „Isten Igéjét” – mely megcáfolhatatlan – iktatja be, „Ószövetség” néven, a keresztény vallás alapjául, tulajdonképpen halálos ítélettel sújtja mindazokat, akik eddig az időpontig azt hirdették, hogy „a Tora az izraeliták Törvénykönyve és NEM az Isten Igéje”, és azokat is, akik „Jézus Urunkat nem zsidónak, hanem saját vérüknek, a KUMAH-GAR népből valónak” hitték. Ez a halálos ítélet tehát elsősorban azokat a mágusokat érintette, akik nem követték a Kr. u. 272-ben újraszervezett zoroasterizmus ZendAvesztáját, hanem Médiából kiszakadva – Örményországon át – azon a területen vannak, amit Chorenei Mózes Kunmagyariának nevez, és azoknak a Duna-medencei magyar mágus-papoknak az elődei, akiknek az úgynevezett magyar mágus-vallása a valódi, és a zsidóságtól mentes Jézus-követés volt. Nem az ephiphaniusi kereszténység (melyet a mai szakirodalom egyszerűen csak judeo-cristianizmusnak nevez), mely csak abban különbözik az izraeliták vallásától, hogy Jézust elfogadják a megjövendölt Messiásnak.
A magyar mágus-papság vallását tehát NEM alapítja az izraeliták Tórájára, és a szegénységre való törekvés erényét, valamint a kiválasztott zsidó nép felé gyakorlandó alázatosságot sem hirdeti, hanem Jézus Urunk – ebben a vallásban – a babiloni vallás örökségeként – mint NAPKIRALY él, akit a „Szűzanya még azelőtt szült, mielőtt a földön élet lett volna…”, és ezt őseink éppen úgy hitték, mint ahogyan ma ezt a sumír ékiratokról leolvassuk. A magyarság halálos ítéletének oka az, hogy a honfoglalás után a Duna-medencében ütközik össze az igazi, nemzsidó Jézus és a valódi Jézus-hit papi testülete a zsidósághoz csatolt „keresztény vallás” és a zsidóságból származtatott Jézust követő német-római papok fanatizmusával. Itt tehát a magyarság kiirtása össze volt kötve az igazi Jézus-hit hirdetőinek elpusztításával. Ez meg is történik az előre megszabott terv szerint, és az utolsó Árpád-házi királyunkkal együtt pusztítja el a „német-római egyházi és politikai hatalom” az utolsó magyar mágus-papokat is. Ősöm és vérem – Badiny Dániel – egyike ezeknek. A szenvedés és elnyomatás keserves napjaiban csak a rejteki regét éneklő igriceink és regöseink őrzik a régi titkokat és hirdetik a reményt a szenvedő magyarságnak – Jézus népének. Hirdetik – addig, amíg ők is sorra kerülnek. Rövidesen üldözni kezdi őket a „keresztény papok” és az idegen érdekeket szolgáló, idegen származású „magyar királyok” és a magyarországi püspökségek és apátságok parancsai szerint tűzre kerülnek a kobozok, a bitang rablókhoz hasonlóan, az útszéli fákra akasztják fel regöseinket. Miért? Csak azért, mert a nagy hatalmas kiválasztott magyar nép dicsőségeiről énekeltek.
Így érkezünk el Kr. utáni 1500-as évekig, amikor is a tömeges tiltakozások és tüntetések sorait kénytelen elviselni a római egyház. Ma a „reformáció korának” nevezi az egyháztörténelem ezt az időszakot. Valóban reformációra való törekvés indul meg – de kiindulás nem Luther Márton 95 pontja. Ez már csak a szél kifogása annak a bárkának a vitorláiból, melynek utasai követelték a kereszténység megtisztítását az izraeli tradícióktól és Jézus tanításainak érvényesítését. Ez az irányzat pedig Magyarországról indul ki. Eleinte támogatásra talál Németországban, de azután a hivatalos „reformáció” programja megváltozik, és az események folyamata lesz a magyarázata annak, hogy csak a magyar reformációs törekvések résztvevőit hurcolják el gályarabságra. A németországi lutheránusok – Kálvin és Zwingli követőihez hasonlóan – minden megtorlás nélkül változnak át „protestánsokká”, a hajuk szála sem görbül meg, hiszen a Tora nekik éppen úgy „Isten szava” marad, reformált állapotukban is, mint a pápistáknak. Sajnos Luther követői megelégszenek a „pápaságtól való elszakadással” és megtartják az izraeli tradíciókat továbbra is. Egyetlenek a magyarországi „reformátorok”, akiknek a sorsa a gályarabság. A Jézushoz való tiszta visszatérés szándékát akkor, ha az izraeli tradíciók és Izrael felsőbbrendűségének el nem ismerésével történik – halállal bünteti a „római keresztény egyház”.
Miután a „reformációval” nem sikerült visszatérni a régi hithez – a magyarság rebellis és szabadságért küzdő szándékának fellegvára a kálvinista egyház lesz, ahol egyre jobban erőre kap a magyar tradícióknak vallásos kegyelettel való ápolása. Elköveti azonban ez a megmozdulás azt a nagy hibát, hogy a Szűzanya-tiszteletet teljesen kiküszöböli vallásgyakorlatából. De a rómaiak végleg el akarják feledtetni a magyarsággal ősi származását, és meg akarják szüntetni azt az állandó kellemetlenséget, hogy létezik egy nép, mely magát ugyancsak Isten kiválasztott népének vallja ősi tradícióiban, és ősapjául azt a Nimrudot tiszteli, akit Izrael legnagyobb ellenségének tanít. Ideológia ellen legjobb fegyver egy másik ideológia. Mathias de Miechov krakkói püspök fejében született meg az a gondolat, hogy a magyarokat északról kell származtatni, és ő hirdeti elsőnek a finn-magyar rokonságot… a Tractus de Duabus Sarmatiis (Krakkó, 1517.) című könyvében, és a finnugoroktól való magyar származtatás Aeneas Silvius Picolinimi elmélete alapján kerül a magyarországi hittérítők szájára „kötelező propagandaanyagként”. (Cosmographia, Róma, 1548.)
Miután ez az Aeneas Silvius Picolinimi 1549-től 1564-ig, mint II. Pál pápa uralkodott a római egyházban, elképzelhetjük azt a mechanizmust, amellyel a finnugor-magyar származást egyszerűen „csalhatatlan tényként” ismertette el a nagyvilágban mindenütt ott levő reprezentánsainak „igehirdetésén” keresztül. II. Pál pápa tisztán látta azt, hogy a magyar nép „lelki gondozása” és „egyházi vezetése”, a Vatikán zilált pénzügyi helyzetének megszilárdításában, az egyetlen lehetőséget biztosítja. Ugyanis annak a közhírré tevése, hogy a „primitív északi, műveletlen népektől származó magyarság” tanításra és vezetésre szorul – a magyarországi egyházi vezetők korlátlan uralmát biztosította a nép felett. A „tanítás”, a „kultúra és a vallás hirdetése” elegendő okok voltak arra, hogy az ország földbirtokának több mint a fele egyházi tulajdonná változzon át, ahol a „műveletlen magyar nép” – mint jobbágy – szolgálja az „egyház érdekeit” és ingyenes munkája teremti meg azt a sok aranyat, ami az áldott magyar föld termékeinek eladásából a vatikáni kasszába befolyik. A Szent Péter-templom minden téglája a jobbággyá süllyesztett magyar nép verejtékéből került ki. A német-római császárok adófizetést követeltek a pápától, nemhogy hozzájárulnának a római egyház kiadásaihoz. A Vatikán egyetlen jövedelme a magyarországi egyházi birtokokból származik. Ezért szükséges a magyar nép lelki leigázása. Ezért szükséges azt a nemzetet, mely Kr. u. 896-ban – addig Európában ismeretlen – szocialista államszervezettel birodalmat alapít a Duna-medencében és kultúrájával új irányt szab az európai kialakulásban, a primitívségbe és az Európában született feudalizmus rendszerének sötétségébe taszítani, hogy – mint jobbágy – ingyen és bután dolgozhasson az egyházi pénztárak dagadásának érdekében és „bárányként” még azt is elhiggye, hogy ez „Isten akarata”. Ebben a lezüllesztésben pedig „tudományos eszközként” nagyszerű támaszt biztosít a „finnugor” származási elmélet.
Emlékezzünk meg ennek a legfőbb alapítóiról és terjesztőiről. A „magyarság” északi származásának fő hirdetői voltak a magyarul nem tudó, és a magyar tradíciókat nem ismerő, de a magyarságot szívből gyűlölő, alábbi német állampolgárok: Hans Stirhilm, Franz Herberstein (1557), Martel Vogel és Philip Strahlenberg. Ezek II. Pál pápa munkatársai és követői a magyarság kultúr-életének és kultúrmunkájának eltemetésében. Az első „magyar”, aki ezeket a tanokat átvette – a szláv származású magyar állampolgár – Sajnovits János volt (1735-85), aki „Demostrata Idioma Ungarorum et Lapporum Idem Esse” (Pozsony, 1770) c. munkájában, a többes szám ragjai alapján, feltételezte a lappmagyar nyelvrokonságot. Beregszászi Nagy Pál, az erlangeni egyetem tudós tanára mindezeket cáfolja a „Paralellen Inter Linguam Persicam es Magyaricam” (Erlangen 1789) c. könyvében, de Magyarországon a Habsburg erőszak már mindent elnémít, ami magyar. A nyelvet is és a lelket is. Csak a kiegyezés után tud megjelenni az első tiltakozás Mátyás Flórián tollából „A Magyar Nyelv Finnesítési Törekvései ellen” (Pécs, 1885), de már Budenz, Hunsdorfer (Hunfalvy) és Faerber (Szinyei) minden sajtót, egyetemet, pénzt és katedrát a finnugor-magyar származás elismerőinek biztosítanak.
Nincs a világnak egyetlen országa sem, amelyik annyi pénzt költött a saját származása meghamisításának véghezvitelére és a nagyvilágban való publikálására, mint a magyar. Ha az idegen hatalom által erre a célra kiadott hatalmas összegeket, valamint a finnugor-magyar származásra vonatkozó kiadványok papírsúlyát számba vesszük, akkor eszmélünk csak valóban arra, hogy micsoda fontossággal bír az emberiség történelmében a magyarság valódi származásának és igaz történetének a feltárása, ha ennyi pénzt és papírt fordítottak a meghamisítására. Ugyanis ebben az igaz történetben és igazi származásban már benne van az Isten igéjének, az Isten Fiának és az Isten Népének valóságos története is. Így érthető, hogy éppen úgy ma is – mint a múlt századokban – mindazok, akik ezt a zsidóságból származtatják – ellenségei a magyar nyelvet beszélő magyarságnak. Itt rejlik a zsidóság egyetemes magyargyűlöletének az oka is. A magyar nem antiszemita. A magyar egyszerűen büszke „régi dicsőségére”. Az izraeliták gyűlölnek minket. Ők valóban antihungaristák. Miért…? Csak azért, mert mindaz, amit ők Babilonból elragadtak s mindaz, amivel szent könyveiket megtöltötték, a magyarság babiloni örökségének éppen olyan „semitizált” formája, mint amilyen a sumír irodalmi remekműveknek, mítoszoknak és tradícióknak az akkád nyelvű átirata.
Miután a sumír-babilóni örökség a MAH-GAR népen át megmaradt nyelvben és hagyományokban, és ez a hatalmas szellemi és vallási kincs megtisztult a galileai sumír népből származó mágus-papnak – Jézusnak – az igehirdetésében – az erről tanúbizonyságot tenni képes egyetlent – a magyar népet – ki kell irtani, hogy ne maradjon egy ellenkező sem annak a szellemi és lelki uralomnak az elismerésében, ami ma – az összes keresztény egyházak segítségével (kivéve a mormonokat) – a magyar örökséget elsajátító Izrael népének biztosítva van. Ezért nincs „keresztény egyházi hatalom”, mely tiltakozott volna az 1956-os szabadságharc vérbefojtása miatt, vagy követelte volna a magyarországi úgynevezett abortuszrendelet Isten és ember ellen való bűneinek megszüntetését, – vagy szót emelt volna a romániai magyarirtás megszüntetése érdekében.
Ébredjetek fel, magyarok! Mécs László – a tudós pap -, aki belelátott a rómaiak titkaiba, azért írta így: „Magyarország a Népek Krisztusa”. Elérkeztünk a nagy tragédia utolsó felvonásához. Nemzetünk – az alig 10 millió magyar – pusztulóban van. Az emigrációk „csak magyarul beszélői” itt nem számítanak. Ezek a régi hazának és az új hazájukban is csak terhet jelentenek, és sem ide, sem oda nem sorolhatók. Majd eltűnnek – miután egy ideig kellemetlenkedtek az otthoni és az emigrációs magyar köröknek is. A feltámadásban csak az otthoni magyar ifjúság ereje és az emigráció apostolainak szava a fontos. Az otthoni magyar ifjúság élni akarása, fajtisztaságra való törekvése – tehát, hogy a magyar fiú magyar lányt vegyen el és a magyar lányok csak magyar fiúnak adják oda magukat – ez a jövőnk. A szabad földön szabadul beszélő apostoloknak pedig hirdetni kell a magyar hagyományokat. Tanítani a magyar igazságot, a magyar őstörténetet és édes anyanyelvünket. Ez nem hiábavaló. Ez az erőnk – hiszen gondoljatok és nézzetek vissza az első felvonásra. Amikor István királyunk elrendelte ezeknek az írt hagyományoknak elégetését – az úr 1000. esztendejének október havában, a 9. napon kiadott rendeletében – a következőképpen: „II. Sylvester pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és a jobbról balrai pogány rovásírás megszüntetődjék és helyébe latin betűk használtassanak… A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel-vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés és visszavágyódás megszüntetődjék.” István hatalma sem tudta rovásírásunkat megszüntetni. Élt és él ma is – mint hagyományaink és ősi múltunk hirdetője – csak le kell kaparni róluk azt a sok szemetet, amit ellenségeink ráhánytak, hogy már magunk se vegyük észre.
* * *
A fentiekből megérthető az a nagy összhang, mely a finnugor származásunk dogmájának megtartásában ma is mutatkozik. Éppen azért kezdték a magyar nyelvet leértékelni, mert ennek a nyelvnek vizsgálata olyan mélységeket, olyan kultúrát és oly lelkiséget mutat, mely csak egy ősrégi népi hagyomány és őstörténet tartozékaként maradhatott fenn a maga változtathatatlanságában. Lehet, hogy a magyar nyelv az IGE NYELVE. Éppen ezért sem lehet ezt a nyelvet finnugornak minősíteni, mert amint láttuk, a finnugornak elnevezett területeken még kőkorszak van Kr. e. 1500-ban és Kr. e. 5000-ben az erdélyi Tordos kultúra embere már ír, ismeri a fémet és központi fűtéses házakban élnek Erősdön – már városokban letelepedve. Ezek az északi – talán akkor még lakatlan – területek kívül esnek a szkíta-pelazg-sumír egynyelvűségek birodalmából. De az én kutatói felelősségem csak arra szorítkozik, hogy kimutassam a sumír-subar-szabír népen át a magyar nyelvben és népben a sumír örökséget. A sumír örökségben a többi nép is osztozik. Ez a „többi nép” pedig részben összetevője a „honfoglaló magyarság”-nak a „királyi szkíták szabírjaiból lett Nyék törzs mellett”.
A többi törzsi vonatkozásra megfelel néhai Pogrányi Félix abban a levélben, melyet itt idézek: (1953. II. 16.) „A magyar őstörténet és a sumír rokonság nem a „7 magyar” egységen keresztül, hanem külön-külön törzsenként számítandó. Ide írom Neked a magyar törzsek klasszikus kori elnevezéseit, amint a görög-római kori térképeinken a Kaukázus északnyugati lábánál megtalálod őket
1. Nyék: Királyi szkíták, később Roxolánok, Azovi-tengertől nyugatra.
2. Megyeri: Maietai recte Dadyetai, Azovi-tengertől keletre (Maeotisz).
3. Kürt-Gyarmat: Sauromatai (nem a sarmaták) ugyanott.
4. Tarján: Tauroi – a Krími félszigeten.
5. Jenő, recte Gyenő (Gyeneg) – a sumír „geme” után = asz-szony, a legendás „amazonok” modellje, az Azovi-tengertől északkeletre.
6. Kara (Kér) Karakumük??? („r” török)
7. Kaza (Keszi, Kesző) Kazakumük??? („z” török)
8. Szend (Szind) Sindoi, a tuariai Boszporusztól keletre. Javuk a Kaukázus alatt maradt, de egy töredékük a honfoglalókkal FelsőBorsodba ért – Szend Rackaszend és Szendrő községek körül.
9. Gömör: Kymmeriori, recte KUM-er, Krímben egy töredék Gömörben.
10. Sirak: Siraces, a Kaukázus északi lejtőjén.
11. 3 kabar törzs: Kabardincserkeszek. Helyük ma is üres Nagykabarda és Kiskabarda között az északnyugati Kaukázusban.
Görög-római források szerint a Maietai kliensei a Szauromaták és Szindek. Mind a három anyajogú. Ugyancsak matrilinealisak: Gyenő (ebből ilyen sír is maradt Arad megyében), Taurok, Kym-meriek. Nyék patrilineális. Bendeffy eredményei helytállóak. A Megyer-Maieta törzs hátrafelé követhető, a Kr. e. 800 körüli lovasnomád betörésben Kis-Ázsiában részt vesz. Maitani az Urmia-tó körül északnyugati Perzsiában – ezek a Madya-Médek Cyrus előtt (ezt már Cserép József grecistánk kihámozta). Pogrányi itt dr. Cserép azon megállapítására utal, melyben írja: „Árpád gigász-magyarjainak útja a Kr. előtti IV. században perzsa iga alá került Médiából indul ki…” Ezekből az eredményekből láthatja az olvasó, hogy a honfoglaló magyarságban bizony nagyon sok sumír elem tevődik össze. Arra a kérdésre tehát, mely e fejezet címeként szerepel – Hová lettek a sumírok és kik az utódaik? – a következőképpen felelek: „Sumír utódoknak” tekintendők a kaukázusi népek -, akiknek nyelvében is nagyon sok a sumír elem. A török népeknél ugyanez a helyzet. De hogy a magyar nyelvben, népben és lelkiségben a sumír nép és nyelv valóságos formája és alakja maradt fenn, azt kétségtelennek tartom. Egy feltevésre azonban nem tudok megfelelni. Arra ugyanis, hogy a „magyar” volt-e előbb, vagy a „sumír”? – A két nyelv ugyanis „egy azonos nyelvnek” két különböző fejlődési állapota. És tagadhatatlanul fennáll az a lehetőség is, hogy ha a Djemdet-Nasr kultúra népe a Tordos kultúra. Kréta és Tróján keresztül érkezett Mezopotámiába, és oda írást és már kifejlesztett műveltséget vitt, akkor ennek a népnek nyelve befolyásolta a sumírt és nem megfordítva. Talán azért tökéletesebb a magyar nyelv felépítése, mint a sumír, mert régebbi? Erre a kérdésre felelni nem tudok még. De ez nem is tartozik a feladatomhoz.
Arra vállalkoztam, hogy a sumír örökséget bizonyítom a honfoglaló magyarság nyelvében. Nos, ezt meg is teszem. Tudom jól, hogy sok tévhittel, megcsontosodott hamisságokkal és magyarellenes politikai hatalmasságokkal is szemben állok ennek a bizonyításnak lefolytatásában, de ezen csodálkozni nem lehet. A „szent”nek nevezett I. István király uralma óta – (ennek a királynak „szentté avatási” pere a római egyház kanonikus iratai között nem található) – 1000 év telt el. Ebből az 1000 évből nincsen száz év, melyet „magyarul” élt a magyar. Az idegen uralkodók idegen érdekei nemcsak jobbágysorba süllyesztették a magyar népet, hanem a magyar származás igazsága is a feledés sötétségébe hullott. Ezt észrevette eddig minden magyar kutató, s éppen ezért idézem ide Cserép professzor szavait: „A honalapításkor megvolt bennük még az összetartozás tudata, de aztán idegen befolyás, a latin beszéd kérkedésig vitt hajszolása, majd a német társalgás „úri” divata annyira elvont nyelvünk, irodalmunk, történetünk érdekkörétől, hogy utóbb „magyar” nevünk is szinte ismeretlenné vált a „pannon és hungari” mellett, mely utóbbit Álmos népének az ONOGUR törökséggel volt 3-4 százados kapcsolata ragasztott ránk.” A magyar nép ezen – csaknem ezeréves – szellemi elnyomatása után is meg kell jönni az igazság feléledésének. Éppen úgy, mint Sumériában is megvolt.
Részlet prof. Badiny Jós Ferenc „Káldeától Ister-gámig I-II-III” című könyvéből