A Kárpát-medence ősnyelve a MAGYAR! Elgondolkodtató bizonyítékok…

2018. november 17., szombat




Anonymus nem egyszer ünnepélyes bevonulást ír le, nem pedig hadjáratot. Árpád hadseregével sok esetben nem küzdenek meg, hanem fogadják…

Anonymus művében a magyar honfoglalás éppúgy Isten irányításával, segítségével megy végbe, mint a zsidó nép honfoglalása a Biblia ószövetségi részében.

Anonymus valóban úgy mutatja be Isten és a magyarság kapcsolatát, szövetségét, mint a Biblia ószövetsége, de ő elsősorban Krisztus születése utáni IX-X. század magyarság történetével foglalkozik.

895-ben Árpád vezetésével olyan nép foglalt hont a Kárpát-medencében, amelynek nyelve hasonlított a Kárpát-medence régebbi lakóinak a nyelvéhez.

Mindegy, miképpen fogalmazunk: magyarok települtek magyarok közé, szkíták szkíták közé, hunok hunok közé, türkök türkök közé, avarok avarok közé, székelyek székelyek közé, stb..

A lényeges az, hogy 895. évi honfoglalás előtti Kárpát-medence magyarságára hívjuk fel a figyelmet.

A 895. évi honfoglalás – genetikai és más modern vizsgálatok alapján mutatták ki – nem változtatja meg jelentős mértékben a Kárpát-medence etnikai képét.

Nem változtatja meg, mert a Kárpát-medencében élőkkel azonos etnikum költözött be. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a 895. évi honfoglalást megelőző időkben a magyarság már a Kárpát-medencében élt.

Valószínűleg az Árpád vezette honfoglalók nem minden törzse beszélt magyarul, azaz a honfoglaló törzsszövetség nem egy, hanem kétnyelvű volt (feltételezések: magyar és türk?, finnugor és türk?, lebédiai magyar és dentu-magyariai magyar?, magyar és kabar?).

A magyar nyelv, mint a Kárpát-medence állami és hitéletének a nyelve a kora Árpád-korban, győzedelmeskedésének lehetséges oka, hogy a honfoglalókat befogadók döntő többsége magyarul beszélt, ezért a honfoglalók két nyelve közül a magyar került győztes helyzetbe.

Újabban egyébként egyre többen döbbenek rá arra is, hogy a magyar (az ómagyar, azaz a szkíta) a Kárpát-medence ősnyelve.

A régészeti-településtörténeti megfigyelések ellent mondanak annak, hogy egykor lett volna egy nagyobb számú, egységes nyelvet beszélő nép, a finnugor ősnép, amely aránylag kis területen lakott, s ez szétvándorolt volna.

Ezzel éppen ellenkezőleg: nagy területen szétszórt, egymástól távol lakó kisebb csoportok halmazának kell elképzelnünk például a Közép-Lengyelország és az Ural hegység közt kiterjedő szvidéri műveltséget.

A nyelvészkörökben általában vallott „ősnyelv” meghatározásának nehézségei alapján feltételezi, hogy a nyelvünkben kimutatható indoeurópai, altáji, török, iráni, stb. >>jövevényszavak<< nem jövevények, hanem az alapnyelvnek a maradványai.

Eszerint pl. a magyar nyelv, de akármelyik, a mordvin, finn, stb. eredetileg külön nyelvek, s beszélőik külön nemzetségi csoportok voltak, és később teremtődött meg az egymás mellé sodródott csoportok >>közös<< jellegű nyelve. A finnugorság tehát nem ősállapot, hanem későbbi alakulat lenne.

Tehát a késő jégkori, ún. gravetti műveltségnek olyan jelentős nyelve lehetett az ómagyar, amely hosszú ideig közvetítő nyelv volt e műveltség hatókörében élő népek érintkezésében – a Kárpát-medencétől egészen Szibériáig.

Azok a történészeink, akik szembefordultak a kettős honfoglalás néven híressé vált elmélettel, viszont nem találtak arra a legegyszerűbb kérdésre sem magyarázatot, hogy ha a magyar nyelv, ha egy honfoglaló kisebbségi nyelve volt, mikképpen maradt meg?

A Kárpát-medence a 895. évi honfoglalás előtt is magyarok lakta terület volt, és bizonnyal majdnem teljes egészében. E magyarokat nem magyaroknak hívták, hanem avarnak, stb., de a magyar nyelvet beszélték.

Akár késő-avaroknak, akár székelységnek nevezzük azt a magyar nyelvű népet, amelyet Árpád magyarjai a Kárpát-medencében találtak, számításba kell vennünk nemcsak azt, hogy mit vett át az új honfoglalóktól, hanem azt is, hogy mit kölcsönzött tőle a honfoglaló magyarság.

A székelyek régi jogrendjét nem változtatta meg, hogy a XIII-XV. században kialakult a rendi társadalom, mert ebben a megváltozott világba a székelység rendi (nemesi) nemzetként illeszkedhet be, azaz a székely társadalom nem szakad ketté nemesekké és jobbágyokká, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy Székelyföldön érintetlen marad a régi jogállapot.

A székely jogi intézmények régebbiek, mint a magyar királyság alkotmánya, sőt, régebbiek, mint a Szent István korabeli intézmények és törvények.

A székelyek, mint első honfoglalók, nemek és ágak szerint telepedtek meg Erdély keleti részén, azon a földön, melyet aztán róluk Székelyföldnek (terra Siculorum) neveztek. Azokat az ősintézményeket vitték magukkal, melyek Magyarországon a vezérek korában voltak érvényesek.

A székely települése életét igen szigorúan betartott falutörvények szabályozták. A falvak termőföldjét időközönként szétosztották: nem uralkodói akarat szerint, hanem nyilakkal való sorshúzással. Az erdőt viszont közösen használta a falvak lakossága, de előfordult az is, hogy több falunak közös erdőbirtoka volt.

A honfoglalás kori sírjainkból vannak olyan koponyáink, amelyek igazolják, hogy orvosaink tisztában voltak a koponya megnyitásának tudományával, és azt jó eredménnyel gyakorolták. Több ilyen átvésett koponyán besarjadt az áttörés széle, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a megműtött életben maradt.

De megfigyelhetők jelképesnek látszó koponyavésetek is, amelyek zömmel fejtető középvonalán helyezkedett el, és főként férfi sírokból kerültek elő, de szép számmal mutatkoznak női síroknál is.

Nagyrészt egyszeri vésésről van szó, de akadnak kétszeri, sőt háromszori vésetek is. Általában kör (ellipszis) alakúak, és 25-30 éves korban kerültek a koponyára. Gazdag és szegény sírokban egyaránt megtalálhatjuk a koponyavésést, melyek egyértelműen jelképesek, hiszen orvosilag indokolatlanok, tehát nem a gyógyítást szolgálták.

OSZD MEG másokkal is!

Forrás: magyarokvagyunk.com

rejtély rejtélyek magyarsag történelem ősmagyarság


Megtekintések száma: 48082





Szólj hozzá Te is a cikkhez

Ez is érdekelhet