Párszáz évvel ezelőtt semmi sem állíthatta meg a bíróságot abban, hogy kicsikarják az igazságot. Még az sem, hogy valakit élve elrohasszanak. Felkavaró cikk következik!
Az igazságkeresés már szinte azóta az emberiség egyik fő feladatát képezi, hogy hordákba verődve kezdték védelmezni egymást. Közösségben élni annyi, mint betartani a szabályokat, és ezek szerint élni az életünket. Sokak a bűn útjára lépnek, legtöbbször el is nyerik a jutalmukat.
A középkorban nem olyan körülmények közt kerültek bíróság elé a bűnözők, mint manapság. Szörnyű kínokat éltek át, míg színt vallottak, ám voltak olyanok is, akik ártatlanul vallották bűnösnek magukat, hogy véget érjenek a kegyetlen kínzások.
Ezúttal hagyjuk a kilencfarkú macskát vagy a spanyolcsizmát, ugyanis ezeknél sokkolóbb kínzási módszereket mutatunk be. Elképzelni sem tudjuk, mennyire kell őrültnek lenni ahhoz, hogy mindezeket kitalálja valaki, így arra kérünk minden gyenge idegzetű olvasót, hogy csak saját felelősségre görgessenek tovább!
Bronz bika
A találmány nem a középkorból származik, sokkal korábbról, az ókori görögök is használták már. A leírások szerint Phalarisz türannosz vezettette be a kínzóeszközt, ami egyben a halálos ítéletek végrehajtásának eszközéül is szolgált. Egy bronzból kiöntött, üreges bikáról van szó, aminek a hasába egy kis ajtón keresztül lehetett bebújni.
A hely nagyon szűk volt, így az áldozatnak egyszerre kellett küzdenie a klausztrofóbiával valamint azzal, amit ezután a bikával tettek. Egy halom fát hordtak a hasa alá, majd nagy tüzet raktak. A bronz lassan átforrósodott, a bika gyomrában kuporgó áldozat pedig élve megsült.
Ha ez nem volna elég brutális, a bika belső szerkezete úgy lett megoldva, hogy egy cső vezetett a kis kamrából a szájrész felé, így a haldokló sikolyai úgy hallatszottak, mintha egy vad bika bőgne. A hatás fokozása végett az orrlyukaknak is fúrtak egy járatot, így a lassacskán megsülő test okozta füst ott távozhatott. Plusz csavar a bronz bikán, hogy a legelső áldozata maga a tervező lett.
Júdásbölcső
A szerkezet elsőre nem tűnik túl véresnek, ám amint a célkeresztbe kerül az áldozat, máris megértjük, miért volt az egyik legkegyetlenebb eljárási módszer. A júdásbölcső egy háromlábú faszerkezetre erősített, tömör, fa piramisból állt. Általában fal mellé állították, hiszen hozzá tartoztak csigák és tartószerkezetek, amik arra szolgáltak, hogy az áldozatot mozgathatóvá tegyék.
Az elítéltet a falra erősített láncokhoz csíptették, majd a levegőbe húzták. Előfordult, hogy olykor órák hosszat hagyták csüngni a delikvenst, majd megkezdődött a brutális kínzás. A hóhérok vezényszóra leengedték az áldozatot a piramis tűhegyes fokára.
Az utasítástól függött, hogy milyen erővel zuhant a kínzott a szerkezetre. Lehetett ez nulla vagy a teljes testsúly is. A hóhérok előszeretettel „pimaszkodtak” az áldozattal. Gyakran lökdösték, rángatták az elítéltet, aki így még nagyobb kínokat élt át. A kínzás azért volt hatékony, mivel halálos sérülést nem okozott.
Férfi elítélteknél a végbélnyílás és a herék sérültek, női elítélteknél a vagina, ám előfordult az is, hogy a legalsó hátgerinccsigolyák alatti pontra nehezedtek a szerencsétlenek.
A technika annyira hatékony és közkedvelt volt, hogy módosítás nélkül tovább örökítették a következő generációk is. Tulajdonképpen mellőzhetjük a múlt időt, mivel számos latin-amerikai államban ma is rendszeresen használatos kínzóeszköznek számít. A technika azonban fejlődött, ugyanis a derékra erősített pántba, ami amúgy az áldozat megtartására szolgál, elektromos áramot vezetnek, így fokozzák az elérni kívánt hatást.
Kínzás patkánnyal
Szintén egy közkedvelt kínzási módszer volt az állatokkal való felfalatás. Ebben az esetben is a patkányok munkáját élvezték a leginkább.
A tortúrába kivétel nélkül mindenki belehalt, ám valójában az már csak megváltás volt.
Egy fémketrecet helyeztek az áldozat lemeztelenített hasára, majd megtöltötték azt patkányokkal. A ketrec alján egy lyuk tátongott, így a halálra ítélt közvetlenül érintkezett a rágcsálókkal. A kínzás akkor vette kezdetét, mikor felforrósították a ketrecet. A patkányok ösztönösen menekülni kezdtek az intenzív hő elől, és más út híján elkezdték átrágni magukat az áldozat hasán. A procedúra órákon át tartott, a halálra ítélt pedig végig érezte, ahogy élve széttépik a testét.
Spanyol szamár
A kreativitásból a spanyolok sem szenvedtek hiányt, ugyanis kitalálták a tökéletes büntetést arra, ha valaki hazaárulást követett el, vagy katonaként egyszerűen nem teljesített megfelelő szolgálatot. A spanyol szamár egy fából készített kínzóeszköz, ami lassú és fájdalmas halált biztosított minden dezertőr számára.
Általában két vastag deszkát szegeltek össze, majd az élüket hegyesre faragták. Apró fogakkal díszítették a „paripát”, majd szétfeszítették a meztelen áldozat lábait, és ráültették.
Ezután súlyokat raktak a lábaira, és egészen addig vártak, amíg a szerencsétlen beleit ki nem ontották. Ha az áldozat még ezután is élt, egyszerűen az utcára hajították.
Madzag nyeletés
Ez a módszer nem volt közkedvelt a kínzók körében, ugyanis elég lassú folyamatnak bizonyult. A felfüggesztések egyik legbetegebb változata ez, ami a korai feljegyzések szerint valamelyik spanyol inkvizítor fejéből pattant ki. A groteszk kínzás egy egyhetes koplaltatással kezdődött. Az elítéltet csupán vízzel itatták, majd a kínzókamrába vezették.
Itt minden ruhájától megfosztották, majd egy faggyúval bekent, vaskos rudat helyeztek a végbelébe.
Ezután faggyút nyelettek vele, majd elővették a fő kínzóeszközt, a zsineget. Ennek az anyagnak a teherbírása igen nagy volt, elképzelhető, hogy külön erre a célra fejlesztettek ki egy ellenálló anyagot. Ezt lassacskán etetni kezdték az elítélttel. Az persze kiöklendezte a madzagot, de a kínzók türelme páratlan volt.
Miután sikerült az elítéltbe erőltetni a madzagot, megkezdődött az emésztés.
Az elítélt szétfeszített lábakkal feküdt egészen addig, amíg a madzag elő nem bukkant. Ezután a hóhérinasok megragadták, majd ráncigálni kezdték azt, hogy kellő mennyiségű zsinór álljon a rendelkezésükre. Ezután a mennyezetről lelógó csigákra helyezték az amúgy is rengeteg belső sérüléssel rendelkező delikvenst, majd fellógatták a madzag két végénél fogva. A többi már a gravitáció dolga volt.
Élve elrohasztás
A kínzás a távol-keleti élet szerves részét képezte, főleg akkor, mikor valamilyen összeegyeztethetetlen politikai ellentét adódott az országokban. A puccsot megkísérlők és a felbujtók „jutalma” volt, hogy részesülhettek ebben a kegyetlen halálban. A módszer kulcsa az volt, hogy a bőrnek nem szabadott levegőhöz jutnia, ám az áldozatnak magának levegőt kellett vennie.
Az emberi fantázia pedig ismét határtalannak bizonyult. Teknőket, vályúkat készítettek, amibe beleültették a szerencsétleneket, majd megtöltötték vízzel. Az áldozatnak csupán a feje lógott ki a gondosan leszíjazott edényekből. Ezután minden az idő múlott… na, meg az áldozaton.
Javakban egyáltalán nem szűkölködött, sőt, rendszeresen kapott inni és enni. Nem véletlenül. Mivel a szerencsétlen csak abba a vízbe piszkíthatott, amiben ült, gyakran direkt széklethajtó ételeket adtak neki.
Mikor már csípős, rothadó bűz kezdett terjengeni a vályúból, elrendelték az áldozatok kivételét. Ezután a városon kívülre szállították őket, majd a ruháikkal együtt a földre hajították. Akinek volt még ereje, az végzett magával, ugyanis a látszólagos szabadon eresztés csak a lassú kínhalál kezdetét jelentette.
Ugyan nem minden esetben beszélhetünk halálos sérülésekről, abban azonban egyetérthetünk, hogy bizonyára majdnem minden kínzás végzetesnek bizonyult, ha nem is rögtön. A középkori higiéniai állapotok miatt a sebek elfertőződhettek, a szövődmények pedig szintén sok áldozatot követeltek.
Manapság már szerencsére egyre kevesebb helyen alkalmaznak brutális kínzásokat. A morálisan fejlett társadalmunkban elképzelhetetlen lenne, hogy több százan élvezettel nézzük, ahogy valaki a fájdalomtól sikoltozva vonaglik előttünk. Ez még elképzelve is túl abszurd látvány.