Átírhatják a magyarság őseredetét…
A magyarság eredetének megértésére vonatkozó szisztematikus törekvések egyidősek a modern nemzeti identitástudat megjelenésével és megszilárdulásával. Ahogy Ablonczy Balázs a turanizmus történetét feldolgozó Keletre, magyar! című könyvében fogalmaz:
„A »Honnan jöttünk?«, a még később már számonkérőbb hangnemben ehhez hozzáadott »Mi a hivatásunk?« kérdése a 19. század eleje óta izgatta a magyar közéletet.”
Ezek a törekvések kezdetben elsősorban a nyelvvel, kultúrával kapcsolatos polémiákban voltak tetten érhetők, de a 20. század elején az örökléstan alapvető törvényszerűségeinek felismerése után világszerte gyorsan elterjedő eugenika mozgalom hamarosan domináns tényezővé vált a magyarságkutatásban is. A kor fajsúlyos magyar eugenicistái egymásra licitálva deklarálták a magyarság genetikai gyökerének fontosságát és annak folytonosságát a honfoglalókkal. Ahogy a kor egyik neves fajvédője, Dr. Doros Gábor fogalmazott 1944-es, A magyarság életereje című magnum opuszának előszavában:
„Magyarságunk az öröklési anyag folytonosságának biológiai törvénye szerint az ősök végeláthatatlan során keresztül visszanyúlik a legrégebbi időkig, – amikor fajtánk először öntudatosult. […] A magyarság életerejének felmérése lényegileg természettudományi feladat, amelyet csak orvosi, öröklésbiológiai, anthropológiai, eugéniai és demográfiai eszközökkel lehet elvégezni. Hogyan alakult ki történetbiológiailag a magyar nemzet? Melyek a magyarság testi és lelki fajta-jellegei? Termel-e ki fajtánk tiszta typusú magyarokat és milyenek azok? […] Ezek azok a kérdések, amelyekre munkám a fajbiológia tudományának korszerű vizsgálatai alapján igyekszik tárgyilagos feleletet adni.”
Ilyen és ehhez hasonló elméletek sokáig dominálták a közgondolkodást és az attól természetesen sohasem teljes izoláltságban működő kutatási programokat. Ugyanakkor valódi bizonyításuk, leszámítva pár nem konkluzív vércsoportelemzést és koponyaméret-tanulmányt, nem volt – a kor technológiai szintjén nem is lehetett.
A rendelkezésre álló régészeti minták és a molekuláris genetika eszköztárának ugrásszerű fejlődése az utóbbi évtizedekben azonban lehetővé tette, hogy a mai magyarság eredetét firtató kérdésekre egzaktabb válaszokat adjunk. És amit ezek az új metodológiák mutatnak, nagyon különbözik attól a víziótól, ami Doros Gábort és korabeli kollégáit vezette a Magyar Nemzetbiológiai Intézetben.
A két legfontosabb következtetés, ami az elmúlt évtizedek kutatásai alapján kikristályosodott, hogy (1.) a mai magyarságnak nincs semmilyen jelenleg ismert specifikus genetikai „lenyomata”, belesimul az európai kontinens genetikai kontinuumába, és (2.) ha volt is keveredés a honfoglalók és az őshonos populáció között, ezek a markerek kikoptak a középkor folyamán, így ennek nyoma ma már nem nagyon látható.
Emiatt 2020-ban a magyarság eredetét firtató kutatások alapvetően kétféleképpen fogalmazhatók meg: egyrészt eredetünk annak a Kárpát-medencei populációknak a története, amelyik évezredeken keresztül itt élt, magába olvasztva migrációk megannyi hullámát, és az ország mai lakóival is kontinuitást mutat. Másrészt a magyarságeredet szempontjából fontos maradt azoknak a honfoglaláskor érkező törzseknek vagy nemzetségeknek is a története, amelyekkel elsősorban nyelvünkben megnyilvánuló kulturális kontinuitást mutatunk.
Kárpát-medencei olvasztótégely
Az első arra mutató eredmények, hogy a magyarság nem képvisel kivételezett helyet a kontinens genetikai térképén, az emberi genetikai diverzitás feltérképezését elkezdő, zseniális Luigi Luca Cavalli-Sforza munkájából születtek. Ezek az eredmények előbb vércsoportok, majd mitokondriális DNS- és Y-kromoszóma-vizsgálatok alapján sugallták, hogy az Európában felfedezhető genetikai sokszínűség folytonos, és a mai Kárpát-medence területén nem találunk olyan genetikai enklávékat, amelyek egy honfoglalás kori populáció fennmaradására utalnának.
Ezeket a korai eredményeket aztán a 2000-es évek második felétől egyre nagyobb számú mintán, egyre több genetikai markerrel elvégzett vizsgálatok követték, amelyek a lényegi következtetéseket megerősítették: a „magyar” genetikai állomány tipikusan európai, és nem mutat különösebb ázsiai affinitást.
Ezzel párhuzamosan a genetika és régészet összeházasításából új tudományág született, az archeogenetika, amely robbanásszerű fejlődésnek indult az utóbbi években, és drámaian átírta, mit is gondolunk az írott történelem kezdete előtti időszakról.
Évszázados vagy épp évezredes eredetmítoszok dőltek meg, vagy rendültek meg alapjaikban világszerte. A múzeumi csontokban rejlő DNS mesélni kezdett az emberiség sok tízezer éves, írott források előtti történetéről, egy olyan időszakról, amit a legtöbb történelemkönyv néhány oldalban elintéz. Ezek a történetek fel- és megrázták a régészetet, évtizedes viták végére tettek pontot, vagy konszenzusos állóvizekbe dobtak méretes köveket. Ahogy David Reich, ennek a területnek az egyik legnagyobb alakja megfogalmazta, fény derült arra, hogy a vándorlás és különböző populációk keveredése évtízezredek óta folyamatos része az emberi történelemnek, sokkal inkább, mint azt korábban a régészeti anyag sejteni engedte.
A Kárpát-medence genetikai szempontból legnagyobb változási a Neolitikumban következtek be. Előbb az Anatólia felől a Balkánon keresztül érkező földművelők, majd a Fekete-tenger északi régiójából kiáramló kurgánsíros népek keveredtek a jégkorszak utáni őslakos vadászó-gyűjtögető populációval, máig észlelhető lábnyomot hagyva a kontinens genetikai térképén.
A térség átjáróház jellege sem a bronzkorban, sem a vaskorban nem csökkent. Ugyanakkor, bár a Kárpát-medence archeogenetikai szempontból a Brit-szigetek és Ibéria mellett a kontinens legjobban dokumentált területei között van, erről az időszakról még nem rendelkezünk részletes genetikai „térképpel”, így nem tudjuk, pontosan mekkora keveredés történt az éppen őshonosnak tekinthető és érkező populációk között. (Remélhetőleg a közelmúltban elindult ERC Synergy pályázat ezen is változtatni fog.)
Összességében viszont jobbára egységesedik a térség genetikai állománya, és kialakul az a lakosság, az a genetikai mintázat, amely a hátterét adja mindannak, amit ma történelem címszó alatt tanulunk: birodalmak és királyságok, fejedelemségek és bánságok, etnikai tisztaságra törekvő nemzetállamok és soketnikumú szövetségek felemelkedésének és bukásának.
A 9. század legvégén megérkező honfoglalók a Frank Birodalom által térdre kényszerített, egykori nagyságának árnyékában tengődő Avar Kaganátus maradványaival és lakóival, illetve a Dunántúlon frank-szláv csoportokkal találkoztak. A nagyobb ellenállás nélkül elfoglalt területen az eddig feltárt maradványok szerint az újonnan érkezők az őslakosoktól elkülönültek, a 11.-12. századra pedig fokozatosan felszívódik az a genetikai vonal, amely a honfoglalókra jellemző volt.
Ez utóbbi egyébként nemcsak lényegesen különbözött az őshonosokétól, de rendkívüli sokféleség is jellemezte, ami tükrözi a katonailag sikeres és domináns törzsek körül kialakuló, velük nem feltétlenül rokon törzseket is magába tömörítő törzsszövetség szerkezetét.
Először Raskó István genetikus kutatócsoportjának 2007-es cikke kezdte pedzegetni, hogy a honfoglalók genetikailag nagyon más arculatot mutattak, mint a mai lakosság, és ezt későbbi vizsgálatok is megerősítették. A Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek genetikailag a mai Délnyugat-Szibéria és Kazahsztán területén élő bronzkori populációkhoz hasonlítottak talán a leginkább, de pontos eredetük, összetételük és különösen a valóban magyarul beszélő és jellegzetes tárgyi kultúrával rendelkező populációk etnogenezise máig nem teljesen megfejtett, de szerencsére jelenleg aktívan kutatott terület.
OSZD MEG másokkal is!
Forrás: Qubit