A címben szereplő kísérlet végbemenetelét a legélethűbben egy testvérpár írta le, akik kiugrottak a hajóból, miközben az a hipertérben mozgott, ők pedig tér- és időugráson estek át.
A Montauk Projekt azért jött létre, hogy az időutazást, a földönkívüliekkel való kapcsolatot és a Mind Control technikákat tökéletesítsék. Az, hogy tényleg létezett-e, kevésbé érdekes, mint az érdekes fejtegetések és gyakorlati példák az időutazásra és hogy a szerzők szerint hogyan működik a valóság, a múlt és jövő átformázása.
A Montauk Projektet számos mítosz és elbeszélés övezi. Rengeteg könyvet adtak ki a témában, melyek némelyikét az állítólagos résztvevők írták. Preston B. Nichols talán az egyik leghíresebb ilyen író. Nem utolsó sorban ő foglalta össze a leghitelesebben a történtekkel kapcsolatban.
A Montauk projekt
Azoknak akik még nem találkoztak a történettel, összefoglalnánk a részleteket. A Montauk Projekt egy összefoglaló kódnév az Amerikai kormány titkos kísérleti programjára, mely több kisebb különálló alprogramból állt, melyeknek feltett célja volt többek között a pszichológiai hadviselés, az agykontroll, és az időutazás terén eredményeket elérni.
A második világháború alatt a US Navy felsőbb emberei és kutatói minden tudásukat felhasználva azon dolgoztak, hogy egy – a természettudományos lehetőségekhez képest – tökéletes álcázási technikát/technológiát fejlesszenek ki hadihajóik számára. Mondni sem kell, hogy ez mennyire fontos lett volna akkoriban. Egy ilyen technológiával háborúkat lehetne nyerni.
A sikeres agykontroll kísérletek következtében az alanyok felett átvették az irányítást. Ez lett volna a hadviselés jövője, hisz egyetlen puskadörrenés nélkül át lehetett volna venni a hatalmat egy ország felett.
Az elméleti hátteret az einsteini általános relativitáselmélet és az elektromágnesesség jelenségének ötvözése adta, melynek az a lényege, hogy ha egy test – a kísérletben ez majd egy hadihajó lesz – körül egy megfelelő erősségű mágneses mezőt alakítanak ki , úgy a test az ellenséges radarok számára láthatatlanná válik.
Ezen felbuzdulva a tudósok gőzerővel elkezdtek dolgozni egy nagyszabású, szigorúan titkos kísérleten, melyet ma Philadelphia-kísérletként emleget a közvélemény.
Sikeres kísérlet, egy hajó eltűntetése
Helyszínül az amerikai haditengerészet philadelphiai kikötőjét és hajójavító dokkjait szemelték ki, laboratóriumi egérként pedig a DE-173-as hadrendi számú USS Eldridge kísérő rombolót – 1300 tonna vízkiszorítás egy egérnek nem rossz teljesítmény – , amelyet tetőtől talpig felszereltek minden olyan szerkezettel, amit a huszadik század közepének technikája produkálni tudott.
Mint minden komoly kutatást, itt is az elmélettel kezdték a tökéletesítést. Ugyanis ha valami papíron nem működik, az a valóságban pláne nem fog. És persze fordítva már más a kérdés, ugyanis ha valami papíron elméletileg működik, az a valóságban elképzelhető hogy nem, vagy teljesen máshogy működik.
1943 kora tavaszán kezdték az elméleti résszel – kockás papír, ceruza, radír, rengeteg cigi és kávé. Júniusig dolgoztak a terveken, majd mikor az akkori elnök, Roosevelt is rábólintott a projektre, eljöttnek látták az időt arra, hogy a gyakorlatban is megvizsgálják, hogy helyesek-e a papírra vetett számítások, elméletek, melyeken hónapokon át dolgoztak.
Ekkor próbálták ki a csak Nagy Mágneses Rezonátorként emlegetett szerkezetet. Felvonult a legénység a fedélzetre, kihajóztak a nyílt vízre, majd bekapcsolták a rezonátort. Ami ezután következett, az volt a legfurcsább fizikai jelenség, melyet az emberiség valaha tapasztalt.
Az Eldridge pár pillanatra egy hatalmas, zöldessárgás ködbe burkolózott, majd úgy a radarok, mint pedig az optikai megfigyelők számára 10 – más források szerint 14 – percre láthatatlanná vált, hajótestestől, fegyverestől, legénységestől, vasmacskástól, mindenestől annak ellenére, hogy mintegy száz tengerész tartózkodott a fedélzeten a kísérlet során.
Egye szemtanúk beszámolói szerint a zöldes köd szabad szemmel végig érzékelhető volt a hajó hűlt helyén, illetve figyelmes szemlélők a hajótest lenyomatát látni vélték, mint egy furcsa mélyedést a kikötő vízében.
A kísérlet hatalmas sikerrel zárult. Miután a rezonátorokat újra kikapcsolták, a hajó ismét láthatóvá vált, és a hajó visszatért az eredeti állapotába. A legénységet viszont nagyon megviselte az „utazás”. Mindenki rosszul volt, a legénység nagy része folyamatosan hányt, és jónéhány napig nem heverték ki a kísérlet okozta sokkot.
Hipertér ugrás
Az első kísérlet eredményeit kielemezték, majd a hatalmas sikeren felbuzdulva a vezérkar megadta a parancsot arra, hogy újabb kísérletet végezzenek a nyílt vízen. A rezonátor működését nagyban finomították előtte, arra voltak kíváncsiak, hogyha még pontosabb a szerkezet, akkor az milyen hatással lesz a hajóra és legénységére, illetve kiküszöbölhető-e a legénységre gyakorolt negatív hatás, mint a rosszullétek.
A második fázisra tehát megadták az engedélyt. A kísérletre októberben került sor, amikor is szándékon túlmutató eredmény született: a köd eleinte ismét ott terjengett ugyan a hajó helyén, de a harmincadik másodpercben egy kék villanás következett be, majd a hajó úgy eltűnt a megfigyelők szeme elől, hogy sem köd, sem mélyedés a vízben, sem semmi nem maradt utána.
A felvételeken az látható, amint az Eldridge eltűnik a két hajó mellől.
Igen ám, de ekkor különös, megmagyarázhatatlan események vették kezdetüket. A kísérlettel egy időben Philadelphiától mintegy 350 kilométerre fekvő norfolki haditengerészeti bázis radarján – illetve a közelben horgonyzó SS Andrew Furuseth kereskedelmi hajó legénységének szeme előtt -pár percre megjelent az Eldridge, majd ismét eltűnt – a zöldes köd, és kék villanás kíséretében-, hogy felbukkanjon eredeti helyén, Philadelphiában.
A kutatók és a vezérkar örömittas volt, hisz óriási felfedezést tettek – bár akkor még nem voltak tisztában a részletekkel. De nem örülhettek túlságosan sokáig, mert amikor közelebbről megvizsgálták a hajót, bizarr dolgokat vettek észre. A legénység egyes tagjai ugyanis hiányoztak, míg mások komoly végtag törést szenvedtek.
És ha mindez még nem lenne elég bizarr: bizonyos tengerészek – spontán módon – részleges vagy teljes láthatatlanságot produkáltak még hetekkel, hónapokkal a kísérlet után is, amit hidegrázás, hányinger, fejfájás és eszméletvesztési szindrómák is kísértek.
Volt olyan is, akit a hajó anyagába „ragadva” találtak meg, mert egybe olvadt az Eldridge fedélzetével.
A haditengerészet illetékesei rádöbbentek, hogy olyan erőkkel kezdtek kísérletezni, amelyeket nem tudnak ellenőrzésük alatt tartani, ezért az egész titkos akciót lefújták és elsüllyesztették a meg nem történt aktákat tartalmazó fiók mélyére. Soha többé nem beszéltek róla.
A kísérlet lefolyását a legélethűbben egy testvérpár írta le, akik kiugrottak a hajóból, miközben az a hipertérben mozgott, ők pedig tér- és időugráson estek át.
A hajó a hipertér felé sodródott. Mi a hajó belsejében voltunk, és tudtuk, valami fatális hiba történt a teszt végrehajtása során. Megpróbáltuk ezt az egészet félbeszakítani, de nem lehetett. Végigrohantunk a fedélzeten, és átvetettük magunkat a hajó korlátján. Kiugrottunk a hajóból, azonban időfolyosóba kerültünk, melynek végén Montaukban, Long Islandon kötöttünk ki 1983. augusztus 12-én éjszaka.
Elvarratlan szálak
A testvérpár elmondása szerint nagyon gyorsan rájuk találtak, mintha már előre tudták volna, hogy hol, és mikor fognak megjelenni. Állítólag ismeretlen identitású emberek egy szobába kísérték őket, ahol maga Neumann fogadta őket. Elmondása szerint már közel 40 éve várt rájuk. Mikor megkérdezték, hogy mi történt a Philadelphia kísérlet közben, azt a választ kapták, hogy zárlat keletkezett a hipertérben, ezért vissza kellett menniük az időben és kikapcsolni a generátorokat a hajón, egyébként a hipertér további örvényeket vetett volna, ereje egyre növekedett volna, és esetleg az egész bolygót is elnyelhette volna.
Továbbá azt is megemlítette, hogy az Eldridge teljes legénysége húsz perc abszolút időtartam erejéig előreszaladt az időben, és 1983-ban találták magukat, ahol is találkoztak az egyik – akkor már a kilencedik ikszet taposó – egykori mérnökkel, aki előre látta az egészet. neki csak annyira maradt ideje, hogy köszönjön nekik és azt mondja: negyven éve várok rátok – majd az egész legénység visszament 1943-ba. Az ikerpár valószínűleg ekkor ugorhatott ki a hajóból, ezzel végleg 1983-ban maradva
Persze az ikreknek később senki sem hitt. Hiába a sajtó, és az emberek, bár rengetegen hittek az általuk elmesélt történetben, soha nem indult átfogó nyomozás annak kiderítése érdekében, hogy tényleg megtörtént-e a Philadelphia-kísérlet. De ez a kormánynak miért is lett volna érdeke…
1951-ben az SS Eldridge-t eladták a Görög Haditengerészetnek. A hajónaplóban valamennyi adat megtalálható egészen 1944-ig visszamenően (1953-ban történt a kísérlet), az ennél korábbi eseményeket rögzítő lapokat ugyanis kitépték. A USA kormányzata a mai napig tagadja, hogy bármiféle, ilyen jellegű kísérletet végrehajtottak volna az Eldridge fedélzetén.
Tesla-tojás a fedélzeten
Egyes hajóról készült képeken többen kiszúrtak egy ismeretlen eredetű, tojás alakú szerkezetet, mely valószínűleg egy Tesla-tojás lehet. Nikola Tesla ezt a szerkentyűt Kolumbusz-tojásnak is hívta. A megépítésének célja az állandóan forgó mágneses mező demonstrálása volt. 25-300 hertzes frekvencia tartományban működött, de az ideális tartomány a 35-40 hertz volt.
Bár a Tesla által készített eredeti szerkezet az idők folyamán elveszett, a belgrádi Tesla Múzeumban is látható belőle egy darab, az eredeti készülék hasonmása. Hogy mi a jelentősége, hogy egy Tesla-tojást látni egyes képeket az Eldridge fedélzetén? Óriási.
Ez ugyanis alátámasztja, hogy a hajón valóban folytak a mágneses térhez köthető kísérletek.
Pedig a haditengerészet korábban még azt is tagadta, hogy egyáltalán a nyílt vízre bocsájtották volna a hajót 1943-ban…
A technológia tökéletesítése
Számtalan teória született azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi is történt a kísérlet során. Megnyílt egy új idősík, a hajó meghajlította maga körül a teret, féregjárat jött létre a tengeren…stb.
A hipertér ugrás megmagyarázná, hogy a legénység egyes tagjai miért olvadtak bele a hajótestbe, vagy hogy miért nem emlékeztek szinte semmire. Ugyanis az ugrás során annyira szétesett a hajó, és így a rajta tartózkodók molekuláris szerkezete, hogy nem a megfelelő sorrendben rendeződtek össze visszaérkezéskor. De még így is hatalmas szerencséjük volt, hogy egyáltalán visszarendeződtek.
Állítólag későbbi kísérletek során – amikor is a technológiát tökéletesítették – nem egyszer történt olyan, hogy egy komplett hajót utaztattak meg a hipertérben, majd amikor az visszatért, a legénység tagjaiból nem maradt más, mint alaktalan húsmassza.
A teljes igazságot csak a még talán ma is meglévő titkosított kormánydokumentumok tartalmazzák. Abban egészen biztosak lehetünk, hogy nem hagyták annyiban a kísérleteket, csak egy időre jegelték a hirtelen jött sokk miatt. Hisze gy ilyen felfedezés túlságosan is jelentőségteljes ahhoz, hogy a szőnyeg alá söpörjék.
Ha egyszer már sikerült, sikerülni fog újra. A második Philadelphia kísérlettől kezdve tökéletesítették a technológiát. Ugyan a teljes álcázhatóságot – mely eredetileg a kísérlet célja volt – nem tudták elérni, helyette rájöttek, hogyan kell a hipertérben ugrálni.
Az Egyesült Államokban és a világ számos más pontján észlelt ufó jelenségek közel kétharmadát a Philadelphia kísérletnek köszönhetjük. Ma már olyan titkos hadi szerkezetek vannak a hadsereg birtokában, melyek pillanatok alatt képesek a hipertérben ugrálni, akárcsak az ufót látó szemtanúk beszámolói szerint az égen cikázó „csészealjak”.
OSZD MEG másokkal is!