A Táltos-barlang kristálykönyvtára és Móricz János elhallgatott felfedezése EZÉRT nem kerülhetett soha napvilágra!

2019. május 17., péntek




A történet középpontjában Móricz “Juan” János, egy arisztokratikus argentínai magyar vállalkozó áll, aki azt állította, hogy alagutak egész sorát fedezte fel Ecuadorban, amelyek egy “Fémkönyvtárat” is tartalmaztak.

Van, amikor nem az számít, hogy mit, hanem az, kit ismerünk. 1973-ban Erich von Däniken, A jövő emlékei hatalmas sikere után azt állította, hogy belépett egy elképesztő méretű földalatti alagútrendszerbe Ecuadorban, amiről azt mondták neki, hogy az egész kontinens hosszában húzódik el. Ez bizonyosan azt jelentette, hogy elődeink rendkívül fejlettek voltak, vagy bizonyíték volt arra, hogy ennek a hálózatnak az építői földönkívüliek voltak? A szerkezetről azt mondták, hogy van benne egy könyvtár, ahol a könyvek fémből készültek. Ez egy olyan terület, ahol ma nincs semmi más, csak „primitív” indián törzsek, akiknek nincs írott nyelve. Vajon egy elveszett civilizáció bizonyítéka a könyvtár? Vagy bizonyíték a földönkívüliek jelenlétére a Föld bolygón?

A történet középpontjában Móricz “Juan” János, egy arisztokratikus argentínai magyar vállalkozó áll, aki azt állította, hogy alagutak egész sorát fedezte fel Ecuadorban, amelyek egy “Fémkönyvtárat” is tartalmaztak. Egy, 1969. július 8-án eskü alatt tett nyilatkozatban a találkozásáról beszélt az ecuadori elnökkel, ahol egy koncessziót kapott, amely teljes rendelkezést engedett számára a felfedezéssel kapcsolatban - feltéve, ha fényképes bizonyítékkal és egy független tanúval támasztja alá a földalatti hálózat felfedezését. Móricz, a jelek szerint, úgy érezte, hogy von Däniken lehet a legjobb tanú, akire szert tehet.

1972-ben Móricz találkozott von Dänikennel, és elvitte őt egy helyre, amiről Móricz azt mondta, egy titkos oldalbejáró, amelyen keresztül egy nagy csarnokba jutott a földalatti komplexumon belül. A jelek szerint von Däniken végül nem láthatta meg magát a könyvtárat, csak az alagútrendszert. Von Däniken beszámolt a látogatásról Az Istenek aranya című könyvében:

„Az átjárók mind-mind tökéletes derékszögben állnak. Néha keskenyek, néha szélesek. A falak simák, néha csiszoltnak tűnnek. A mennyezet sima, és időnként úgy néz ki, mintha valamiféle mázzal vonták volna be... Kételyeim a földalatti alagutak létezésével kapcsolatban mintha varázsütésre eltűntek volna, és iszonyatosan boldog voltam. Móricz azt mondta, hogy az ehhez hasonló átjárók több száz mérföldön át húzódnak a föld alatt Ecuador és Peru területén.”

Ezután keserű szájízt kapott a világ egyik potenciálisan legnagyobb felfedezése. A német Der Spiegel és a Stern magazin újságírói meginterjúvolták Móriczot, aki most már tagadta, hogy bármikor is járt volna a barlangban von Dänikennel. Ez aláásta von Däniken szavahihetőségét (bár a szkeptikusok szerint ilyenről eleve nem beszélhetünk), és sokak számára az eset bizonyíték volt arra, hogy von Däniken hazugságokat gyárt. Arra viszont senki sem mutatott rá, hogy ha von Däniken hazudott, akkor miért hagyott ilyen könnyen követhető nyomot Móriczig. Mondhatta volna azt is, hogy nem árulhatja el a forrás nevét, és ennél a Der Spiegel és a Stern sem jutott volna tovább. Úgy tűnt, hogy inkább Móricz esetében hibádzott valami, aki olyan nemzetközi ellentmondásba keverte von Dänikent, amiből a karrierje sosem épült fel teljesen.

Több furcsaság is van ebben a történetben. Először is, Móricz csak azt tagadta, hogy elvitte oda von Dänikent; a hálózat létezését azonban nem tagadta. A Der Spiegel 1973. március 19. számában ezt olvashatjuk:



Der Spiegel: „Hogyan fedezte fel a [fém]könyvtárat?”

Móricz: „Valaki elvitt oda.”

Der Spiegel: „Ki volt ez az illető?”

Móricz: „Azt nem árulhatom el.”

Móricz azt is állította, hogy a könyvtárat egy törzs őrzi. Vagyis, röviden, Móricz azt állította von Dänikennek, hogy barlangokat fedezett fel, és ezeket megmutatta neki. Most Móricz azt állította, hogy látta a barlangokat, ahová olyasvalaki vezette el, akit nem nevezhet meg, de tagadta, hogy von Dänikent elvitte volna oda. Logikus következtetésnek tűnik, hogy Móricz megmutatott valamit von Dänikennek, de belegabalyodott abba, hogy úgy tűnt, hogy már mindenki tudta, hogy ezt megtette, ezért biztosra kellett mennie, hogy bárki is mutatta meg neki, nem haragudott meg rá, minden bizonnyal azért, mert Móriczot magát is valószínűleg megkérték, hogy ne mutassa meg senki másnak a barlangot.

1975-re a Fémkönyvtár története tönkretette az ismert szerző karrierjét, így ki mert volna a nyomdokaiba lépni? A válasz: Neil Armstrong, az első ember a Holdon. Előtte pedig Stan Hall, egy skót, aki szeretett volna az ellentmondás végére járni.

Stanley „Stan” Hall olvasta von Däniken könyvét, majd ezután összebarátkozott Móriczal, aki megerősítette neki, hogy valóban találkozott von Dänikennel 1972-ben, és elvitte a svájci szerzőt Guayaquilből Cuencába, ahol találkoztak Carlos Crespi atyával, és látta annak rejtélyes műtárgyakból álló gyűjteményét. A Crespi gyűjtemény, amit javarészt széthordtak az atya halála után, fémlemezek és más rejtélyes tárgyak kollekciója volt, amelyek azt sugallják, hogy Dél-Amerika múltja nagyban különbözik attól, amit a hivatalos történelem mond nekünk. A Crespi gyűjteményt gyakran nevezik hamisítványnak, mert nincsen régészeti bizonyíték arra, hogy a dél-amerikai civilizációk készítették a benne lévő műtárgyakat.

Móricz azt is állította, hogy a könyvtárat egy törzs őrzi. Vagyis, röviden, Móricz azt állította von Dänikennek, hogy barlangokat fedezett fel, és ezeket megmutatta neki. Most Móricz azt állította, hogy látta a barlangokat, ahová olyasvalaki vezette el, akit nem nevezhet meg, de tagadta, hogy von Dänikent elvitte volna oda. Logikus következtetésnek tűnik, hogy Móricz megmutatott valamit von Dänikennek, de belegabalyodott abba, hogy úgy tűnt, hogy már mindenki tudta, hogy ezt megtette, ezért biztosra kellett mennie, hogy bárki is mutatta meg neki, nem haragudott meg rá, minden bizonnyal azért, mert Móriczot magát is valószínűleg megkérték, hogy ne mutassa meg senki másnak a barlangot.

1975-re a Fémkönyvtár története tönkretette az ismert szerző karrierjét, így ki mert volna a nyomdokaiba lépni? A válasz: Neil Armstrong, az első ember a Holdon. Előtte pedig Stan Hall, egy skót, aki szeretett volna az ellentmondás végére járni.

Stanley „Stan” Hall olvasta von Däniken könyvét, majd ezután összebarátkozott Móriczal, aki megerősítette neki, hogy valóban találkozott von Dänikennel 1972-ben, és elvitte a svájci szerzőt Guayaquilből Cuencába, ahol találkoztak Carlos Crespi atyával, és látta annak rejtélyes műtárgyakból álló gyűjteményét. A Crespi gyűjtemény, amit javarészt széthordtak az atya halála után, fémlemezek és más rejtélyes tárgyak kollekciója volt, amelyek azt sugallják, hogy Dél-Amerika múltja nagyban különbözik attól, amit a hivatalos történelem mond nekünk. A Crespi gyűjteményt gyakran nevezik hamisítványnak, mert nincsen régészeti bizonyíték arra, hogy a dél-amerikai civilizációk készítették a benne lévő műtárgyakat.

Halltól tudtam meg, hogy bár eredetileg 1977-re tervezték, az 1976-os expedíció akkor indult el, amikor Móricz csorbát ejtett von Däniken hírnevén - és Hall eredetileg Móricz állításainak hitt. Emiatt von Däniken a következő több mint 20 évben ódzkodott Halltól, egészen addig, amíg mindkét férfi fel nem fedezte, hogy inkább rokonlelkek és nem halálos ellenségek voltak.

Mi motiválta Hallt? Szeretett volna egy keretet létrehozni: ha valóban létezik egy Fémkönyvtár, első lépésként fel kell térképezni a lelőhelyet. Ez volt az expedíció legfőbb és egyetlen célja; nem volt semmiféle kincsvadász lelkesedés. Hall projekt menedzseri tapasztalatát használta fel a híres barlang három hetes feltárására: a brit és az ecuadori hadsereg közös vállalkozására, amelyet egy geológusokból, botanikusokból és más szakemberekből álló csapat egészített ki.

És hogyan került Neil Armstrong a képbe? „Az expedíciónak szüksége volt egy tiszteletbeli vezetőre,” mondta Hall. „Felvetették Károly herceg nevét, aki akkoriban szerzett diplomát régészetből, de tudtam, hogy Neil Armstrongnak skót gyökerei vannak. Az anyám is Armstrong volt, és egy másik Armstrongon keresztül Langholmban, amelynek Neil a díszpolgára volt, felvettem vele a kapcsolatot. Pár hónapra rá megkaptam Neil Armstrong válaszát, hogy örömmel csatlakozik a küldetésünkhöz. Ekkor lett hirtelen egy életre szóló kihívás az expedíció.”

1976. augusztus 3-án, amikor az expedíció már a végéhez közeledett, Armstrong belépett a Tayos-barlang alagútrendszerébe. A csapat hivatalosan nem a Fémkönyvtárat kereste, és valójában nem is talált rá. Ha sikerrel járnak, a felfedezés megváltoztathatta volna az emberiség nézőpontját történelméről és saját eredetéről. Amstrong számára ez lehetett volna a második óriási hozzájárulása az emberiség kutatásainak, de nem ez lett a vége. A csapat azonban 400 új növényfajt katalogizált, és a barlang mélyén egy temetési kamrát találtak, amelyben egy ülő helyzetű holttest volt. A kamrát később i.e. 1500-re datálták, s úgy tartják, hogy a nyári napfordulón a nap megvilágította ezt a sírt. Mind a dátum és az elrendezés azt mutatja, hogy Ecuador történelme jóval régebbi és összetettebb, mint azt hivatalosan tartják.

Amikor az expedíció befejeződött, Stan Hall visszatért rendes munkájához. Egészen 1991-ig, amikor Móricz meghalt, a Fémkönyvtár elérhetetlen maradt számára. Ha nincs Hall, a Fémkönyvtár története itt véget is ért volna. Tudta, hogy nem Móricz volt a történet kiagyalója, ahogy von Däniken megjegyezte könyvének 53. oldalán. 1973-as interjújában a Der Spiegel-lel Móricz megerősítette, hogy egy meg nem nevezett férfi mutatta meg neki a barlangot. De ki volt ez a személy? Hall úgy döntött, hogy megtalálja ezt a harmadik férfit, aki mintha eltűnt volna az árnyékok között. Hallnak volt egy neve - Petronio Jaramillo -, de semmi más.

„Móricz 1991 februárjában halt meg,” mondta Hall. „Volt egy nevem és egy telefonkönyvem, de rengeteg Jaramillo lakik Quitóban. Végül rátaláltam, vagyis az anyjára. 1991 szeptembere volt, amikor a hölgy odaadta a fia telefonszámát. Felhívtam. Azt mondta, 16 év kellett hozzá, hogy az útjaink keresztezzék egymást. Hajlandó volt találkozni velem, és azt mondta, három nap kell hozzá, hogy mindent elmeséljen.”

Amikor találkoztak, Jaramillo megerősítette, hogy miután Móricz megérkezett Guayaquilbe 1964-ben, Dr. Gerardo Peña Matheus ügyvéddel társult. Móricz ismerősein, Andres Fernandez-Salvador Zaldumbidén és Alfredo Moebiuson keresztül találkozott Jaramillóval Moebius házában, és innentől vette át Jaramillo történetét. Hall haragudott magára, amikor rájött, hogy már 1975-től kezdve többen is megpróbálták összehozni Jaramillóval, de 1991-ig kellett várni arra, hogy ők ketten találkozzanak.

Jaramillo és Hall felismerte, hogy ha nincs Móricz, aki felhívta a figyelmet a Cueva de los Tayosra, az 1976-os expedíció az évszázad felfedezésével végződhetett volna - és milyen dicsőség lett volna ez Armstrongnak! És mégis, ha nincsen Móricz, a történet nem úgy végződött volna, ahogy véget ért. Hall azt is felidézte, hogyan mutatott meg egy kéziratot Móricznak az 1976-os expedícióról, amit aztán Móricz egyszerűen nem volt hajlandó visszaadni. Ez az incidens vetett végett a barátságuknak, de Hall sosem értette meg, miért viselkedett így - egészen 1991-ig, amikor rájött, hogy a kézirat megemlítette Jaramillót. Móricz nem akarta, hogy a név nyilvánosságra kerüljön, ahogy azt az 1973-ban a német magazinoknak adott interjúknál is tette.

Jaramillo és Hall barátok lettek, bár mindketten egyetértettek abban, hogy Jaramillo ne árulja el a barlang helyét. Mégis hajlandó volt beszélni a lelőhely tartalmáról és más olyan aspektusokról is, amelyet Hall szeretett volna megvitatni. Jaramillótól aztán Hall megtudta, mi is a Tayos könyvtár igazi története - ami nem is a Cueva de los Tayosban van! Jaramillo azt állította, hogy 1946-ban járt a könyvtárban, amikor 17 éves volt. Az egyik nagybátyja vitte oda, akinek a neve nem maradt fenn, de akit úgy ismertek, mint „Blanquito Pelado” (az illető megjelenésének becéző formája). Ő nyilvánvalóan barátságban állt a helyi shuar indiánokkal, akik azért hívták el, hogy egy titkot mutassanak meg neki, hálából a törzzsel szemben mutatott kedvességéért és jóságáért. A történet, természetesen felidézi azt, ami valószínűleg Mitchell-Hedges-szel és a maják leszármazottaival történt, akik megmutatták neki a barlangot, ahol a kristálykoponyákat látta.

Jaramillo ezután legalább egyszer járt még a barlangrendszerben. Ekkor látott egy könyvtárat, ahol több ezer nagy, fém könyv sorakozott a polcokon, mindegyik átlagosan mintegy 45 fontot nyomott, minden lap egyik oldalán nyomtatott képírásjelekkel, geometriai mintákkal és írott szövegekkel. Volt egy második könyvtár, ahol kisméretű, kemény, áttetsző - kristálynak tűnő - írótáblák voltak, amelyekbe párhuzamos vonalakat vájtak, és rogyadozó, alátámasztott, arany levelekkel borított polcokon álltak. Voltak még állati formájú és embert mintázó szobrok (néhány nehéz oszlopfőkön), különböző alakú fémrácsok, és lepecsételt „ajtók” - valószínűleg sírok -, amelyeket színes féldrágakövek keverékével borítottak. Volt egy nagy szarkofág, amelyet kemény, áttetsző anyagból faragtak ki, amelyben egy arany levelekkel borított nagyméretű emberi csontváz feküdt. Röviden, egy hihetetlen kincs.

Egy alkalommal Jaramillo levett hét könyvet a polcokról, de a súlyuk megakadályozta abban, hogy visszahelyezze őket. Ez azt is jelenti, hogy túl nehezek voltak ahhoz, hogy elvigyék őket a könyvtárból, és megmutassák a világnak. Jaramillo sosem mutatott fel kézzelfogható bizonyítékot állításai alátámasztására, és lehet, hogy ezért döntött úgy, hogy inkább a háttérben marad a történet során. A saját szemével látott mindent, de ki hinné el mindezt neki?

Hall feltette neki a kérdést, hogy miért nem készített fényképeket: „Azt mondta, hogy az sem bizonyított volna semmit,” mondta el Hall. Jaramillo azonban azt állította, hogy belevéste a kezdőbetűit abba a hét könyvbe, így, ha valaha is felfedezik a könyvtárat, ez bizonyítaná, hogy ő ott járt.

Jaramillo és Hall szerettek volna összefogni, és együtt felkutatni a Fémkönyvtárat: az egyik ismerte a helyszínt, a másik már korábban is bizonyította, hogy ért az expedíciók szervezéséhez. Elsőként több nagykövettel és politikussal vették fel a kapcsolatot, majd bevonták a tudományos közösséget is. A terv szerint Jaramillo vezette volna el a csapatot a helyszínhez, és három-négy hónapig maradtak volna ott (a száraz évszak alatt), katalogizálva a lelőhely tartalmát, garantálva, hogy semmi sem tűnik el. Semmit sem mozdítottak volna el. Az expedíció egyetlen eredménye egy ajánlásokat is tartalmazó beszámoló lett volna, és az UNESCO-t is bevonták volna.

Ezután 1995-ben perui repülőgépek bombázták az ecuadori katonai bázist, és a projekt elszenvedte az első kudarcát.

1997-ben Hall egy nagyszabású antropológiai konferenciát használt fel az expedíció elképzelésének népszerűsítésére. Hat antropológus is megkereste, hogy érdekelné őket az, amit elérni szeretne. Ám ugyanebben az évben megváltozott Ecuador politikai berendezkedése (Hall véleménye szerint rossz irányba); Hall úgy érezte, hogy nem tudna családjával ebben az új politikai környezetben élni, és visszaköltözött velük Skóciába. Az expedíció tervezése azonban így is folytatódott, de 1998-ban újabb kudarc érte a szervezőket: Hall telefonhívást kapott Petronio Jaramillo anyjától, hogy a fiát megölték. A készülő expedíció miatt kellett meghalnia? Az élet olcsó Dél-Amerikában, ahogy azt mindenki tudja, aki járt már ott, és aznap egy nagyobb összeg volt Jaramillónál. Egy utcai rablás áldozata lett, a lakásához közel. Véletlenszerű erőszak fojtotta csírájába a világ egyik legnagyobb felfedezését.

Most már mind Móricz, mind Jaramillo halott volt, Hall pedig a 60-as éveiben járt. Induljon el egyedül, és magának fedezze fel a Fémkönyvtárat? Hall nem volt kincskereső, de tudta, hogy a régió egy igazi El Dorado, ahol mindenütt arany van, és az utak szó szerint azzal vannak kikövezve. Lehetséges, hogy a könyvtár könyvei aranyból készültek - bár Jaramillo sosem beszélt aranyról, csak „fémről” (ami azt illeti, rezet is használhattak, hiszen Jaramillo zöld színt is látott a könyveken) -, akárhogy is van, több arany található odakint, mint a könyvtárban. Mi több, Móricz eleve azért tartózkodott a régióban, mert nagyvonalú aranybányászati koncessziói voltak; érdeklődését a könyvtár iránt nem anyagi okok motiválták, hanem annak történelmi fontossága.

Bár Móricz nem tartozott közéjük, több kincsvadász is megpróbálta felkutatni a barlangot az évek során. Egyikük, Pino Turolla báró ugyanazon csatornákon keresztül vette fel a kapcsolatot Jaramillóval az 1960-as években, ahogy Móricz is eljutott hozzá. Turolla Edgar Cayce elméletének megszállottja volt a Feljegyzések Csarnokáról, amely az amerikai próféta szerint a gízai Szfinx alatt található. Azt állította, hogy több hasonló csarnok is létezik szerte a világban, és mindegyik Atlantisz létezéséről őriz bizonyítékokat. Turolla számára a Fémkönyvtár lett volna a végső bizonyíték Cayce jövendöléséhez. Ám Turolla hozzáállása megakadályozta, hogy ő és Jaramillo kijöjjenek egymással. Turolla olyan részletekről faggatta Jaramillót, amit az nem volt hajlandó elárulni neki, ezért Turolla úgy döntött, maga kutatja át a Cueva de los Tayost, de üres kézzel tért vissza.

Stan Grist egy ma is élő Indiana Jones–utánzat, aki ismerte Móricz Jánost és annak bizalmasát, Czellar Zoltánt, aki szintén jó barátja volt Hallnak. 2005-ben Grist ezt írta: „Amint ezeket a szavakat írom, tárgyalásokat folytatok a shuar indiánokkal, akik a Cueva de los Tayos közelében élnek, és akiknek a hozzájárulása szükséges, hogy beléphessünk a barlangok területére és annak feltárásához. A következő hónapokban tervezem az expedíció elindítását, hogy megtaláljuk a barlang titkos bejáratát, amely felől az állítólagos fémből készült könyvtár megközelíthető. Sokan jutottak már be a barlangba a jól ismert, függőleges bejáraton át a hegy tetejéhez közel. Én azonban úgy számolom, hogy szinte lehetetlen ezen a jól ismert járaton keresztül elérni a Fémkönyvárat. A titkos bejárat csakis a víz alól közelíthető meg!” Amikor meséltem Hallnak Grist véleményéről, ő azt mondta: „Jaramillo mindig azt mondta, hogy a bejárat a folyó alatt van. De az a folyó nem a Tayos-barlang közelében van. Az a folyó a Pastaza folyó.”

Hall ugyan sosem tudta meg a pontos helyszínt magától Petronio Jaramillótól, Jaramillo halála után, 1998 májusában Hall egy utazást tervezett Mario Petronióval, Jaramillo fiával, amely során egyesítették közös tudásukat a helyről. Az utat félbe kellett szakítaniuk, mielőtt elérhették volna a „zéró pontot”. 2000 májusában Hall visszatért. Azt mondta, „Amikor az expedíciót készítettük elő az 1990-es években, ha szóba került a búvárfelszerelés szükségessége, Petronio mindig azt mondta, hogy bár [a bejárat a barlanghoz] a folyó alatt van, az még nem jelenti, hogy vizesek leszünk.” Hall légifelvételeket mutatott nekem, egy folyókanyarra mutatva, amely egy törésvonallal találkozik, amelyről azt tartják, hogy egy több mérföldes barlangrendszerbe nyílik. Azt feltételezte, hogy a törésvonal a kezdete a földalatti hálózatnak, amit valaki a régmúltban valamikor felfedezett, és arra használta, hogy itt helyezze el a Fémkönyvtárat. Hall meglátogatta ezt a helyet, és arra jutott, hogy tökéletesen illik rá Jaramillo leírása.

Mi történt ezután? Amikor Hall 68 éves lett, úgy döntött, hogy ő már valószínűleg nem fogja meglátni a történet végét. Ezért 2005. január 17-én Hall tájékoztatta az ecuadori kormányt a barlang helyzetéről, amely illik Jaramillo leíráshoz, és azt reméli, hogy egy nap expedíciót indítanak ide. A helyzet 77º 47' 34" nyugatra és 1º 56' 00" délre. A Google Earth elég közel hozza, és ez kielégítheti sokak kíváncsiságát - ám a földrajzi helyzet ismerete még nem jelenti, hogy könnyű rátalálni! Hall szerint egy évtizedig is eltarthat, vagy egy paradigmaváltásra van szükség, mielőtt az emberek képesek lesznek együtt dolgozni úgy, hogy annak egy sikeres expedíció legyen az eredménye. Úgy vallja, hogy az 1976-os expedíció csak azért sikerülhetett, mert egy katonai junta volt hatalmon, „egy demokratikus bürokráciában még azelőtt elsüllyedne az expedíció, hogy átkelhetne egy mocsaras vidéken,” mondta. Hall szerint együttműködésre és nyitottságra lenne szükség. Stan 2008. szeptemberében halt meg.

A Fémkönyvtár vagy az „aztékok kincse”, amelyet a Fehér Tigris előtt feltártak, bizonyíték az idegen lényekre, mint ahogy azt Indiana Jones felfedezi az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságában? Nem. Ám arra bizonyíték, hogy az Újvilág civilizációi jóval összetettebbek voltak, mint azt gondoltuk vagy elképzelni tudjuk. Bizonyíték arra, hogy még annyi minden vár felfedezésre, ha hajlandóak vagyunk elhinni, hogy a történelem nem egy csukott könyv. Amit az Újvilág bizonyít, az nem más, hogy nagyon is olyan, mint az Óvilág. Vannak piramisok. Hatalmas volumenű építkezések folytak. Az építkezések során néha hatalmas méretű köveket használtak. Történetek szólnak a semmiből megjelenő istenekről, akik elhozták az embereknek a civilizációt. A létrejött civilizációk azóta is hordozzák az isteni találkozások bizonyítékait azok számára, akik hajlandóak annak látni ezeket a műtárgyakat, amik.

Mindez nyilvánvaló bizonyíték arra, hogy történelmünk nem olyan egyszerű, ahogy az az iskolai tankönyvekben áll. Rengeteg bizonyíték van számos kontinensen, amely azt mutatja, hogy valakik a múltunkban sokkal fejlettebbek voltak, mint azt feltételeztük, olyan tudást és technológiát birtokolva, amely ma nem része a társadalomnak, és pontosan ezért nem tudjuk igazán megmagyarázni ezeket a régészeti lelőhelyeket és műtárgyakat. Ez azonban nem bizonyítja, hogy nem vagyunk egyedül. Szerencsére nem ezek a legjobb rendelkezésünkre álló bizonyítékok az Ősi Idegenek Misztériumára keresett válasz során.

OSZD MEG másokkal is!

rejtély érdekes rejtélyek


Megtekintések száma: 54328





Szólj hozzá Te is a cikkhez

Ez is érdekelhet