Létezik egy ősi könyv, melynek tartalma eleinte igen képlékeny volt, mégis, a lényeget egymásnak adták át az emberek, szájról szájra. Ez a könyv aztán végül az idők során írásba lett foglalva. Így született meg az a Tibeti Halottaskönyv, mely útmutatóul szolgál a túlvilági élethez.
A könyvet megannyi rejtély és misztikum lengi körbe.
A könyv szövegezése a VIII. századig vezethető vissza, tehát közel ezer éves. A Halottaskönyvnek rendkívül érdekes tulajdonságai voltak.
A halállal és az élettel kapcsolatos végső igazság volt ugyanis benne megírva. Több ezer elkárhozott, vagy épp testet elhagyó lélek távozásánál használták fel, hogy utat mutasson a sötétben.
A szövegét a hagyományok szerint mindig a haldokló felett olvasták fel, majd a halált követően a temetés alatt is.
Ennek két szerepe is volt: a haldoklót kellett segíteni, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik és a haldoklóval meg kell szerettetni az új tartózkodási helyét, hogy kedvet kapjon az ottmaradásra.
Ezzel ugyanis minden földi kötelékét végleg el lehet szakítani, és nem lesz, ami majd itt tartja őt a Földön.
Ami mg megdöbbentőbb: a könyv szövege olyan dolgokat ír le, amiket akkor még nem nagyon tudtak megfigyelni: leírja a halálközeli élményeket, ezek teljesen megegyeznek a napjainkban elmondott vallomásokkal is, melyek során az emberek testen kívüli élményekre tesznek szert, látják Isten, vagy egy nagy fehér alagtutat.
A Tibeti halottaskönyv leírása kitér arra, mi lesz az emberrel a test halála után. Amikor a lélek elválik a testtől, akkor az ember elájul. Ekkor kerül bele egy végtelen sodrásba, majd egy katlanba érkezik meg.
Itt él tovább az öntudata, miközben kellemetlen, felismerhetetlen hangokat hall. Látja, és hallja a külvilágot, a körülötte álló rokonokat, orvosokat, de nem tud kommunikálni velük, mert már egy másik síkban van.
„Később rádöbben arra, hogy meghalt, de nem tudja, hogy hová menjen, mit csináljon. Ezért nagy bánat fogja el és kétségbeesik helyzete miatt. Egy darabig azon a helyen tartózkodik, ahol testi életében volt. Akkor észre veszi, hogy még mindig testben van, de ez már az ő sugárteste, amely nem anyag. Képes a legkisebb akadály nélkül is átmenni falakon, sziklákon, hegyeken. A helyváltoztatás egy pillanat alatt történik, mert ahová menni akar, azonnal ott is van.” – írja a rejtélyek szigete.
A gondolatok élesé válnak. itt mindenki teljes, azaz a vak újra látni fog, a süket pedig hallani. Minden érzékszerv tökéletessé válik.
Ebben a testben más hasonló asztráltestben lévő emberi lényt is felismer. Azt írja a Halottaskönyv, hogy az ember az alagútban a fényhez közeledve halad, tudassa a többivel, hogy szeret másokat.
A halál pillanata tehát nem más, mint egy nagy illúzió. Ez eddig is sokak számára egyértelmű volt. A testre már nincs szüksége a léleknek, ezért elválik tőle.
Gyakorlatilag ez az elválási, vagy elválási folyamat maga a halál, melytől mindenki nagyon fél.
leáll az összes érzékszerv működése. Mégis képesek vagyunk legbelül gondolkodni, mintha az elménk fogaskerekei még forognának. Egy csodálatos, bizarr, egyben elképesztő érzés.
A léleknek van egyfajta nyelve, mely mindenki számára érhető, és tisztán hallható legbelül, és nagyon könnyen elfogadható.
Az angyalnak vagy szellemnek a másik emberhez intézett beszéde ugyanolyan hangos, mint egyik embernek a másik emberhez intézett beszéde. Mégsem hallják mások ezt a beszédet, tehát egyfajta telepatikus kommunikáció zajlik a Tibeti Halottaskönyv szerint.
Ha meghalunk, az asztráltestünknek már nincsenek többé térbeli, időbeli korlátjai. Minden tökéletes, és minden végtelen, egyetemleges. Olyan, mintha az öröklétben találnánk magunkat, holott mindig is ott voltunk, csak egy húsbörtönbe zárva.
Sőt, tulajdonképpen ilyen értelemben akkor voltunk mindvégig halottak – asztrálfizikai értelemben – míg földi életünket éltük.
A Tibeti halottaskönyv tehát többet láttat a túlvilágból, mint elsőre bárki is gondolná. És jóval megelőzte a korát, ami nem magyarázható meg egyszerű véletlennel. A tibeti emberek ugyanis tudtak valamit…
OSZD MEG másokkal is!