A tunguskai esemény, 1908. június 30.-án, reggel 7 óra 13-kor, Szibéria középső részén történt. Alsó-Tunguska és a Léna folyók között a légkörbe lépett egy azonosítatlan objektum, majd tűzgömbbé vált, és még a légkörben felrobbant.
Ez egy (kisbolygó, vagy üstökös mag, vagy egyéb beazonosítatlan repülő tárgy) lehetett. Dél-délnyugat felől észak-északkelet felé haladt, viszonylag lapos (5-22 fokos) szögben süllyedve 4-500 kilométert tett meg, majd mintegy 6-8 kilométer magasságban felrobbant. (a szemtanúk vallomásai alapján a robbanás becsült helye az é. sz. 60° 16′ k. h. 103° 06′ földrajzi koordináták fölött volt, ami kevéssel déli irányban van a tényleges helyszíntől)
A robbanás helyszínén legelő állatokat hamuvá égette, 30 kilométeres körzetben minden fát gyökerestül kitépett, és a 65 kilométerre lévő Vanavara település házainak ajtajait, ablakait betörte.
Vanavara település közelében 80 km sugarú körben letarolta a tajgát, a helyszíntől 500 kilométerrel távolabb közlekedő transzszibériai vasútvonal utazóközönsége is szokatlanul világos fénycsóvára lett figyelmes, ugyanakkor erős rengést is érzékelt. A robbanás energiáját 10−20 megatonna TNT robbanási energiájával egyenértékűre becsülik.
A felrobbant objektum mibenlétét teljes bizonyossággal nem sikerült megállapítani, valószínűleg egy üstökös darabja volt. Annak ellenére, hogy a történeti korokban a Földet ért legnagyobb hatású kozmikus jelenség volt, a tunguskai esemény okának kiderítésére, nem kis részben távoli és elzárt helyszíne miatt, nagyon kevés figyelmet fordítottak. A Szovjetunió felbomlása után a terület viszonylag szabadon látogatható, így a jelenség kutatása felgyorsult.
A tunguskai robbanás ezer atombombával ért fel. Mi okozhatta?
Tunguska, Kelet-Szibéria. A hatalmas erdőségekkel borított, 750 ezer négyzetkilométernyi terület az év legnagyobb részében mérhető alacsony hőmérséklet miatt csak igen gyéren lakott. Rénszarvasok és prémes állatok az igazi urai ezeknek a fenyőerdőknek. 1908. június 30-án, reggel 7 óra 17 perckor azonban katasztrófa történt e békés tájon.
Az apokalipszis főpróbája
Mintegy 2200 négyzetkilométernyi erdőség, több mint hatvanmillió fa és ezzel együtt több ezer állat vált pillanatok alatt a tűz martalékává.
A robbanás hangját még az epicentrumtól kétszáz kilométerre is hallani lehetett, a több ezer méteres magasságba felemelkedő poroszlop pedig nyolcszáz kilométeres távolságból is látszott.
A tüzes vihar, melyet fekete eső kísért, több száz négyzetkilométernyi − szerencsére ritkán lakott − területet szennyezett be. Az esemény szeizmikus rezgést idézett elő, melyet Moszkvában, Párizsban, Londonban, de még Washingtonban, a bolygó másik oldalán is észleltek. A lökéshullám kétszer kerülte meg a Földet, mielőtt elenyészett volna. Heteken át lebegett a por és a törmelék a teljes égbolton.
1908. június 30-án Európában nem köszöntött be az éjszaka. Az ég szokatlanul világos maradt, olyannyira, hogy az európai városokban mesterséges fényforrás használata nélkül is lehetett újságot olvasni.
A helyszínre küldött első expedíciók megállapították, hogy a kidőlt fatörzsek sugárirányban fekszenek. Vagyis a robbanás epicentrumától indulva kifelé.
A fatörzsek gyakorlatilag mindenhol így helyezkedtek el, a becsapódás helyét kivéve, ahol a növények, elszenesedve bár, de a talajban állva maradtak. A legközelebbi település lakói, akik az epicentrumtól úgy kétszáz kilométerre éltek, tanúvallomásaikban egy izzó, az eget felhasító tárgyról számoltak be. Ezzel egyidejűleg az összes háziállat a nyugtalanság jeleit mutatta, a vadállatok pedig menedéket kerestek.
Kezdetben a tudósok meteorit vagy üstökös becsapódására gondoltak. Azt feltételezték, hogy a robbanás a föld felszíne fölött, néhány kilométeres magasságban történt. Ily módon magyarázható lenne a kráter hiánya és talán az epicentrumban fellelt fatörzsek különös helyzete is.
Ám később más feltételezések is születtek. Egy fekete lyukkal való ütközésről vagy egy antianyag-részecske becsapódásáról beszéltek. Senki nem tudja pontosan, hogy mi történne, ha ilyesmi bekövetkezne, de a tudósok szerint az ilyen anyagokkal való ütközés hasonló hatásokat váltana ki.
Van azonban, aki még ennél is tovább megy.
A robbanást akár egy hajótörést szenvedett, nukleáris meghajtású repülő jármű, egy UFO is okozhatta, melynek nyomait azonban a legtitokzatosabb körülmények között tüntették el a hatóságok,
pont azokban az időkben, amikor a világ más részein is egyre-másra észleltek földönkívüliekkel összefüggésbe hozható jelenségeket. A szemtanúk beszámolói is bizonyíthatják ezt a feltételezést, melyek egy tüzes égi tárgyról emlékeztek meg.
Száz év távlatából, még manapság sem tudjuk, hogy ténylegesen mi történt Tunguzban. A legelfogadhatóbb magyarázatok egy meglehetősen különös összetételű, feltételezhetően kemény kőzetből álló meteoritól szólnak, vagy a kor szemtanúinak beszámolóihoz hűen egy kisebb üstökösről.
Az biztos, hogy a robbanás ereje ezer, a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba pusztító erejének felelt meg. Rémisztő előzetese volt ez annak a borzalomnak, amit az ember saját maga vitt véghez néhány évtizeddel később. Az emberi faj, intő jelnek vehette volna.
Földönkívüliek mentettek meg minket a kozmikus katasztrófától?
Egy orosz tudós, bizonyos Jurij Labvin szerint száz évvel ezelőtt egy repülő csészealj szándékosan összeütközött egy meteorral, így akadályozta meg, hogy a meteor elpusztítsa a Föld élővilágát.
Jurij Labvin a rejtélyes Tunguska-jelenség helyszínén vizsgálódva kvarclapokat talált furcsa jelekkel, és arra a következtetésre jutott, hogy az 1908-ban történt híres robbanás, amely Szibériában egy hatalmas erdőt elpusztított, azért történt, mert egy repülő csészealj önmagát feláldozva szándékosan összeütközött egy meteorral, így mentette meg a Földet.
A kvarclapok a tudós szerint a repülő csészealj műszerfalának darabjai, egyrészt mivel a rajtuk lévő rajzolatokat emberek nem véshették rá, másrészt ferrum-szilikátot is talált a tudós, amely nem jön létre a Földön.
Más szakemberek egyelőre kétkedve fogadták az ufológus elméletét.
Százhárom évvel ezelőtt, Szibéria kellős közepén egy olyan természeti (?) jelenségre került sor, amelyet bízvást benevezhetünk a „huszadik század legrejtélyesebb eseménye” versenyre, és nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy komoly esélyekkel indulhatna valamelyik pontszerző helyért.
Az eddigiektől kicsit eltérő módon mai konteónk joggal viselheti a „biogazdaságból származó termék” címkét, hiszen a magyarázatok többségének megértése feltételez egy minimális természettudományos tájékozottságot.
Lássuk akkor a történeti tényeket, amelyeket (utólag) számos nemzet tudósai, kutatói rögzítettek a helyszínen, illetve laboratóriumokban egyaránt, s amelyekkel kapcsolatosan nincsenek kérdőjelek, hiszen a tényekkel (történetesen) mindenki egyetért.
1908 júniusának utolsó napját írjuk (legalábbis a nyugati Gergely-naptár szerint. Az Orosz Birodalomban akkoriban használatos Julián-naptár szerint június 17.-e van), kedd reggel. Szinte Oroszország mértani középpontjában, Jakutföld nyugati határán, az evenkek (régebbi nevükön tunguzok) által (mellesleg nagyon gyéren) lakott területen vagyunk. A nap már bőven felkelt, a környékre oly jellemző, több tíz méter átmérőjű szúnyogfelhők már megkörnyékezték az összes számba jöhető emlőst. Szóval tiszta szibériai idill szemtanúi is lehetnénk, amikor…
…amikor helyi idő szerint 07 óra 10 perckor egy hatalmas tűzcsóva (más források szerint tűzgömb, esetleg tűzoszlop) jelenik meg a délkeleti égen (mintha a Bajkál-tó felől érkezne) és északnyugati irányba (mondjuk a Novaja Zemlja szigetek felé) tartva átszáguld a légkörön, gigászi fényjelenségeket produkálva maga mögött.
Szemtanúk beszámolói szerint, a gömb (maradjunk ennél a térmértani alakzatnál) srégen lefelé (mármint a Föld felszíne felé) tartott. Körülbelül 10-15 fokos szöget zárva a vízszintessel. A golyó és az azt követő fényuszály mintegy négy percig látható az égen, majd a gömb látszólag becsapódik (más források szerint a talaj felett pár száz vagy pár ezer méterrel robban fel) a Tunguska folyó mellett. Kanszk településtől mintegy tíz kilométerre. Óriási (mintegy 6-10 másodpercig tartó) robbanás hangja hallatszik, az okozott károkat ezt követően lehet szemügyre venni.
A jelenség fizikai hatása még évekkel a történtek után is elképeszti az arra járókat. Akkoriban csak becsülni lehetett, ma már viszonylag pontos számításokra támaszkodva a következőket lehet tényként elfogadni − már ami a következményeket illeti.
− A robbanás gyakorlatilag letarol úgy 2200 négyzetkilométert (ez Komárom-Esztergom megyével megegyező nagyságú terület), kidönt kilenc millió (!) fát, további kétmilliót megfoszt a teljes lombozattól.
− Két kisebb rénszarvas-csorda körülbelül nyolcvan egyedéből, (amelyek a fő csapásirány tengelye mentén tartózkodtak) csak szénné égett csont és húsdarabok maradtak. További három csorda mintegy négyszáz állatát a gyufaszálként több tíz méterre röpködő, gyakran 80 centiméteres törzs-átmérőjű fatörzsek verik agyon.
− Utólagos számítások szerint a robbanás, a hirosimai bomba energiájának ezerszeresét szabadította fel. Vagyis körülbelül 15-25 megatonna (a források eltérnek) konvencionális robbanóanyagnak megfelelő intenzitású volt. A Föld számos szeizmológiai állomása regisztrálta a rezgéseket. Az eseménytől 500 kilométerre, délnyugatra húzódó transzszibériai vasút sínpárja felemelkedett és meggörbült. Az explóziót követő mágneses vihar négy órán keresztül tartott, s a fényjelenségeket még Portugáliában, Írországban és Nagy-Britanniában is észlelték.
− A keletkezett légnyomásfront átlagsebessége meghaladta az ezer kilométert óránként.
− Ha az esemény Belgiumban történik, az ország egyetlen lakója sem marad életben, s egyetlen épület sem marad sértetlen.
A húszas évek közepétől-végétől kezdve több (orosz és nyugati) expedíció is útra kelt azzal a feladattal, hogy körülnézzenek a helyszínen és megpróbálják megállapítani az események okát. A nagy kérdésekre egyértelmű válasz a mai napig sem született.
És akkor lássuk, milyen elméletek születtek a Tunguska-robbanás megmagyarázására.
A laikusok számára a meteorit legkézenfekvőbb magyarázat (a világűrből érkező és a légkörbe behatoló, majd a földbe becsapódó szikladarabról) egy Leonyid Alekszejevics Kulik nevű orosz (szovjet) geológus (itt balra) nevéhez fűződik.
Ő négy expedíciót is szervezett a Tunguska folyó környékére, de az éveken át folytatott kutatásai során sem meteorkrátert, sem meteorit-maradványokat nem találtak, noha 1938-ban még légi-fényképezéssel is próbálkoztak. A részmagyarázat (vagyis hogy a légkörben a meteorit elégett) a szakértőket nem elégítette ki.
A londoni Kew obszervatórium tudományos igazgatója, bizonyos Francis John Whipple 1934-es elmélete szerint nem is annyira meteorit, mint inkább egy gázhalmazállapotú üstökös a felelős. Ily módon a konkrét becsapódási nyomok hiánya is megmagyarázható.
Erre a verzióra az ötvenes években cuppant rá egy Kirill Florenszkij nevű szovjet geokémikus, aki akadémiai megbízólevéllel 1954-ben utazik a helyszínre, majd a hetvenes évek második felében egy brit tudós (David Hughes) személyében újabb üstökös-fan lép színre.
Ez utóbbi még a méretét is meghatározta, szerinte a mag átmérője nem haladta meg az 50 métert.
A tudományban az a szép, hogy a laikus végképp nem tudja, kinek higgyen! Legalább ennyire képzett szakemberek cáfolják az üstökös-elméletet. Ott van például a már említett brit kutató névrokona, az amerikai Fred Lawrence Whipple, aki 1975-ben, továbbá az ugyancsak jenki Richard Stone, aki a nyolcvanas években (szigorúan tudományos alapon) mindenkit lehülyézett, aki üstökösnek vélte a Tunguskai események előidézőjét.
„Az égbolt söpredéke” − ahogyan sokáig nevezték őket. Nem mennék bele, hogy mi a különbség a meteoritok, az üstökösök és az aszteroidák között (valami szakértő olvasó biztosan megteszi helyettem a kommentekben). Elégedjetek meg annyival, hogy csillagászok és geológusok egy csoportja ez utóbbiakra veri a balhét.
Egyértelmű bizonyítékkal elméletük mellett persze ők sem rendelkeznek, noha jó páran (többek között 1994-ben a NASA két kutatója, Kevin Zahnle és Christopher Chyba) erősen izmoztak ezen verzió mellett.
A Deep Impact és az Armageddon című filmekből tudhatjuk, hogy mi a helyzet az aszteroidákkal és hogyan kell ellenük védekeznünk. Reméljük, Bruce Willis majd ráér. És ha mindenáron tudományos cuccra vágytok aszteroida-ügyben, látogassátok meg a NASA illetékes honlapját.
Mások szerint feketelyuk volt.
Bereményi Géza óta tudjuk, hogy a fekete lyuk egy nem létező égitest. Nos, 1973-ban az igen tekintélyes Nature című tudományos folyóiratban megjelent két ifjú elméleti fizikus (Michael Ryan és Albert Jackson), az Austini (Texas) Egyetem előadói által szignált cikk, melynek lényege, hogy egy ilyen űrbéli jelenség (amelyet még kozmikus porszívónak is szokás becézni) a felelős mindenért.
Ők ketten az akkoriban még igencsak frissnek számító elméletet Stephen Hawking munkásságából vezették le. Nem vagyunk egy asztrofizikai blog, ezért csak annyit, hogy egy átlagos fekete lyuk (már ha van ilyen) mérete atommag nagyságú és tömege meghaladja a teljes Himalája hegyvonulatét. Az ezen verzió mellett lándzsát törők érvelni szoktak a helyszínen a becsapódáskor valószínűsített, elképesztő nagyságú gravitációs mezővel, továbbá a helyszíni kráter hiányával.
Egyes felvetések szerint az antianyag elmélet sem kizárt.
Ne, ne tessenek felhördülni, antianyag nem csak a Star Trekben létezik, mint az Enterprise hajtóanyaga, vagy a Dan Brown-féle Angyalok és démonokban, mint a Vatikánt elpusztítani szándékozó gonoszok robbanószere. Nem bizony!
Antianyag valóban van, például az Európai Nukleáris Kutatóközpontban (CERN) kábé tizenkét éve állítanak elő antihidrogén-atomokat, amelyek (a normál hidrogén egy protonjától és a körülötte keringő egyetlen elektronjától eltérően) egy antiprotonból és a körülötte mozgó egy darab pozitronból állnak.
Na, kérem, az antianyag-rajongók szerint egy aprócska ilyen izé száguldott végig a szibériai reggelen. Elméletük mellett szól, hogy Tunguska környékén jelentős mennyiségű és koncentrációjú radioaktív szénizotópot (a sokszor emlegetett C14-est) sikerült kimutatni, ami az antianyag mellett (is) szólhat.
A tüköranyag elmélet nem azonos az antianyaggal, noha első megközelítésben igen hasonló hozzá. Itt nem a töltések jelentik az eltérést a klasszikus anyagtól, hanem a perdület, vagyis a részecskék forgásiránya. Nagyon izgalmas tudományterület, és már csak azért is figyelmet érdemel, mert 1957-ben két kínai srác, Jang és Li (35, illetve 31 évesek…) az ezzel összefüggő tükörszimmetria-sértés elméletéért megkapták a fizikai Nobel-díjat.
Rejtélyes gyémántok a Tunguzka vidékéről… lehet hogy a titokzatos objektum darabjai?
Ha az anyag találkozik az antianyaggal, akkor nagy balhé lesz, hiszen kölcsönösen megsemmisítik egymást. Ha viszont a tüköranyaggal találkozik, semmi különös nem történik, hiszen nem is érzékelik egymást.
Robert Foot, egy ausztrál fizikus a 2002-ben megjelent könyvében (Shadowlands: Quest for Mirror Matter in the Universe, vagyis Árnyékvilág: Nyomozás a tüköranyag után a világegyetemben) kifejti, a Tunguskai történések hátterében csakis egy tüköranyagból lévő aszteroida állhat, amely kábé 90-100 méter átmérőjű és egymillió tonna súlyú jégkavics lehetett − természetesen tükörperdületű elemi részecskékből. És ez nem a Lewis Carroll-féle Alice-utánérzés.
A konteósok két nagy kedvence, Fox Mulder és Dana Scully sem tudnak eltekinteni a Tunguskai eseményektől. Tőlük függetlenül komoly tábora van azoknak, akik azt állítják, hogy 101 évvel ezelőtt egy földön kívüli űrjármű zuhant le Szibérában, s mivel antianyag hajtotta, a teljes megsemmisülés borítékolható volt.
Van, aki szerint simán a Bajkálból szerettek volna friss vízhez jutni, mások szerint csak átrepültek (volna) Szibérián, útban valamelyik, Északi-sarkhoz közeli, víz alatti bázisukra.
Kiegészítő alverzió, hogy bizonyos maradványokat azért mégis felleltek, de a szovjetek valamikor a hetvenes években rátették a kezüket és azóta is valami eldugott laboratóriumban próbálják megfejteni az idegen űrhajó anyagának titkát (lásd még a roswelli incidens, egy nagyhatalommal odébb).
Ugyancsak olvasni olyan kombinált konteókat, amelyek szerint aszteroida (esetleg üstökös, meteorit vagy fekete lyuk, netán antianyag) volt jelen, de mielőtt a teljes Földet megsemmisítette volna (de minimum az élővilág jelentős részét, ahogyan történt az 65 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszokkal), szóval az idegenek még idejében közbeléptek és lelőtték (?) a behatolót, mielőtt az komolyabb károkat okozott volna.
Az viszont ténynek látszik, hogy a szemtanúi beszámolók és az utóhatások elemzése alapján készített mindenféle számítások szerint a Tunguskai objektum végső (robbanás előtti) sebessége 2200-2500 km/óra (kábé 2 Mach) volt. Ez mondjuk, egy Concorde típusú gép sebességének felel meg, és nem egy, a világűrből származó kő, fém, avagy jégdarabénak (amely 35 ezer km/órától 200 ezer km/óráig terjedhet).
A moszkvai Repüléstechnikai Intézet szakemberei még azt is kiszámolták, hogy az objektum a horizonthoz képest 6,2 fokos visszatérési szögben lépett be a légkörbe, amely adat kísértetiesen emlékeztet a mai űrhajók 5,5-7,5 fok közötti belépési szögére (ha ennél meredekebben érkezik, akkor úgy felforrósodik, hogy fennáll az elégés veszélye, ha ennél laposabban, akkor a levegőrétegről visszapattant, mint a vízen kacsázó kavics).
A huszadik század szerb származású amerikai természettudományos zsenijéről már eleget tudunk ahhoz, hogy ne kelljen túlságosan sokat magyarázni ezt az elméletet. Tesla csodafegyverének első komolyabb kipróbálása volt tehát mindaz, ami Tunguska környékén történt.
Viszonylag néptelen, de azért élővilággal bőségesen ellátott terület kellett, ahol lehetőleg emberben nem esik kár, de a hatásokat alaposan lehet majd tanulmányozni. Hát megtörtént, és a 36 évvel későbbi Port Chicagóhoz képest – ahol állítólag szintén Tesla-féle dolog sült el -nem is volt áldozat.