​Arról, hogy milyen volt a gyermekkorunk világa mobiltelefonok és számítógépek nélkül

2020. október 18., vasárnap




Ezt osztja most mindenki, mélységesen igaz!

Anyám csirkét vágott, tojást szeletelt apróra a salátához és vajas kenyeret is egyazon vágódeszkán, ugyanazzal a késsel készítette, anélkül, hogy hipóval kezelte volna azokat, és mégsem volt soha még gyomorrontásunk sem, nemhogy ételmérgezésünk. Az iskolai szendvicset barna viaszpapírba csomagolták, nem mini hűtőszekrényekbe, de nem emlékszem, hogy bárkit megfertőzött volna a kólibaktérium.

Fürödtünk a tavakban, folyókban vagy általában a patakban, de nem valamilyen klórozott vizű medencében. Mindannyian cipőt viselünk, nem olyan cipőt, amelynek talpán volt egy légpárna és beépített reflektorok, amelyek ugyanolyan sokba kerülnek, mint egy kis autó. Ennek ellenére mindannyian felnőttünk súlyos fizikai sérülések nélkül.

Volt egy övünk, amelyet az iskolai rossz viselkedés miatt néha elővettek a szüleink. Fegyelemnek hívták, és mindannyian úgy nőttünk fel, hogy tiszteljük és becsüljük a nálunk idősebb embereket.

Több mint 40 gyermek volt az osztályunkban, és mindannyian megtanultak írni és olvasni.

Mindannyian az iskola után is felügyelet alatt maradtunk. Úgy gondoltuk, hogy valami fontosat meg kell tennünk, amitől büszkék leszünk magunkra. De olyanra nem emlékszem, hogy unatkoztam volna, noha nem volt se számítógépünk, se Playstation, se Nintendo, se X-box otthon, pláne nem 270 korlátlan csatorna és digitális televízió. Nem emlékszem, hogy valaha is unatkoztam volna.

Ó, igen, és hol voltak akkoriban a ma oly divatos fertőtlenítőszerek, amikor egy méh megcsípett? Meg is halhattunk volna!

Szabadon játszottunk a törmelékkupacokon, amik az üres építkezési területen maradtak, és ha megsérültünk, anyáink kivették a betadint a szekrényből, ami ugyan csípett, de nem annyira, mint a jód, kezelték a sebünket, aztán mehettünk is vissza játszani. Már persze, amikor nem kaptunk ki, hogy „már megint mit műveltünk”… Ma meg mit látunk: minden karccal azonnal orvoshoz kell fordulni, és egy tíznapos antibiotikum-kezelést követően az anyák egy része, biztos, ami biztos alapon ügyvédet hív, hogy beperelje a vállalkozót egy halom kavicsos miatt, amely majdnem „megölte” a fiát.

Egyetlen számomra ismert ember sem mondta, hogy rossz családból származott volna. Honnan is tudhattuk volna!? Soha nem volt szükség csoportterápiára vagy dühkezelő tanfolyamokra. Hogyan is tudtunk túlélni?

Szeretet mindenkinek, aki megosztja ezt a korszakot, és mindazoknak, akik sajnos nem élhették meg. Semmivel se cserélném el azt az időszakot ma sem!

Forrás: ketkes.com


Megtekintések száma: 1661





Szólj hozzá Te is a cikkhez

Ez is érdekelhet