Az 51-es körzet megdöbbentő titkairól vallott egy belső ember!

2017. december 3., vasárnap




Megrázó vallomása valósággal sokkolta az ufó hívőket. EZ az, amit nem mondanak el nekünk a titkos bázisról?

David Adair ténylegesen és alaposan körbejárta az 51-es körzetet, és annak idején nem túl régen a Kozmikus Közzétételben meginterjúvolták, és mindent elárult arról, amit látott, és tapasztalt.

Wilcock: Az előző adásban olyasvalamiről beszéltél, ami úgy nézett ki, mintha éppen akkor lépett volna elő egy horrorfilmből. Egy gigantikus méretű földönkívüli kreatúráról, amit csontok vesznek körül. És te eközben egyáltalán nem féltél.

Adair: Igen, te vagy az első ember, aki ezt megkérdezi tőlem. Nem, jól szórakoztam. Az egyetlen, amitől féltem, az Rudolph volt. Az az ember odalent veszélyes. Úgyhogy nem, engem csak egyszerűen megbabonázott a dolog, mert bármikor, ha látok valamit, rögtön 50 kérdés fogalmazódik meg bennem. És amikor ez a dolog elkezdett interakcióba lépni velem, árnyékok villantak fel, meg minden, azt gondoltam: „Öregem, mi folyik itt ezzel a valamivel?" Úgyhogy megfordultam és megkérdeztem Rudolph-ot: „Felmászhatok a tetejére?" Mert a csontok egyben rácsozatként is szolgáltak. Mint ahogy a bordák jönnek le az emberi testben és aztán találkoznak középen. A bordázat valamiképpen összefonódott és megvédte az alatta lévő nagy struktúrát.

Wilcock: Fel tudtál mászni a tetejére úgy, mint egy létrára?

Adair: Nos, igen, fel tudtál rá mászni. Gondolj egy nagy dinoszaurusz csontvázára. Meg tudod mászni, mert a csontok vízszintes és függőleges szögekben helyezkednek el, szóval ezeken fel tudsz mászni. Úgyhogy ránéztem Rudolph-ra és azt mondtam: „Felmászhatok a tetejére?" Az első dolog, amit hallottam, hogy a légierős fickók egyszerre mondják: „Nem!" Rudolph meg: „Igen, felmehetsz." Tulajdonképpen megköszöntem neki - ez volt kb az egyedüli alkalom, amikor tényleg megköszöntem neki valamit. Szóval felmásztam erre a valamire és ahogy a csontokon másztam, akárhol hozzáértem a csontszerkezethez, semmi. A nagy sima területeken viszont - amik bemélyedtek és amiket a csontstruktúra védett - amikor hozzáértél az olyan volt... olyan tapintása volt, mint a delfin bőrének. Amikor erősebben benyomtad, egy kicsit bemélyedt, de amikor még beljebb próbáltad nyomni, olyan volt, mintha egy sziklába ütköznél. Szóval ez olyan volt, mint egy organikus burkolat, mintha valamiféle acél vagy ötvözet lett volna a belsejében.

Wilcock: Amikor feljutottál a tetejére, 7 és fél méter magasan voltál? A talajhoz viszonyítva?

Adair: 4 és fél méter magas és kb 7 méter széles volt. Szóval 4 és fél méter magasan voltam – másfél méterrel magasabban, mint egy kosárlabda gyűrű magassága, ami elég magas. Onnan nem akarnál leesni, mert azt minden bizonnyal megéreznéd.

Wilcock: Nem halnál bele, de azért megsérülnél.

Adair: Mindenképpen megsérülnél. Szóval felballagtam a tetejére. De miközben másztam felfelé, megnyomtam a struktúra sima területét és ekkor ez a dolog elkezdett interakcióba lépni velem. A bőröm akárhol találkozott a felszínével ilyen nagyon csinos kis kék és fehér hullámok kezdtek aláhullani a belsején – ahhoz hasonlított, mint azokban az irodai masinákban, amikben hullámzik a folyadék és amitől a főnökök megnyugszanak, ha leülnek elé. Ilyen kis készülék, amit te is megvehetsz.

Wilcock: Úgy érted, hogy kék és fehér fény? Hogyan nézett ki?

Adair: Saját fénye volt. A másik anyag külsején láthattad. Egy picit ragyogott és aztán a fény futott le a test oldalán. Amikor felemelted róla a kezed, a fény a legkülső részén kezdett szétoszlani és aztán visszajött az eredeti kontaktus helyére és ott oszlott szét utoljára.

Wilcock: Éreztél eközben bármilyen elektromos töltést vagy bármi ilyesmit? Bármilyen hőt?

Adair: Hőt nem, de valami történhetett, mert éreztem, hogy a karomon feláll a szőr. Szóval valami volt, de nem volt semmilyen elektromos töltés. Talán statikus, de nem rázott meg. Egész biztosan érezni lehetett, hogy valami történik. Szóval felmásztam rá, megfordultam, ránéztem Rudolph-ra, aztán rátettem a kezem, ők meg nézték az egészet. És az arckifejezésük... Rájuk néztem... levettem a kezem, ránéztem az arcukra, visszatettem a kezem, megint rájuk néztem és ők meg nézték az egészet. Azt mondtam nekik: „Ti még nem láttatok ilyet, igaz?" Nyilvánvalóan nem kaptak ilyen reakciót korábban.

Wilcock: Ez a valami kedvelt téged.

Adair: Azt hiszem igen. Ha macska lett volna, dorombolt volna. :) Szóval megkérdeztem Rudolph-ot: „Felmászhatok a tetejére?" És ő azt mondta: "Menj." A légierősök azt mondták: „Nem!" Mire Rudolph: „Igen, menj". Úgyhogy felmásztam a tetejére. És amikor onnan lenéztem, nagyon furcsa volt. Úgy nézett ki, mintha egy hatalmas gerincoszlop lenne, csigolyákkal. Volt egy kb 120 cm széles csontlemez és aztán meg a csigolyák. Nagyon könnyű volt rajtuk sétálni. Úgyhogy ráléptem a csigolyákra. És aztán észrevettem, hogy a csigolyák között van egy köteg... úgy nézett ki, mintha optikai szálak lettek volna. De valójában nem optikai szálak voltak, mert ezekben folyadék folyt keresztül. Ezt a folyadékot úgy tudnám a legjobban leírni, mint amikor gyerekek voltunk... elestél és lenyúztad a bőrt a térdedről. Jött Anyukád ezzel az üveggel, és utáltad, mert ezt mertiolátnak nevezték és amikor az hozzáért a bőrödhöz, úgy égette a bőrödet, mint a tűz. De ennek a mertiolátnak a színe nagyon különös volt. Kékes narancsos színben irizált. Ha odatartottad az üveget a napfényre, kápráztatóan nézett ki. Szóval ilyenfajta folyadék futott ezekben a csövekben.

Wilcock: Fura.

Adair: És ezek lefutottak a gerincoszlop teljes hosszán. Aztán lehajoltam, lenéztem és tényleg tök jó volt. Ezek a szálak az oszloptörzsből jöttek ki, szinte minden csigolyából, szétterültek és mentek le a test egész oldalán. Amikor mögötte állsz, lent a földön, tisztán látható. Úgy nézett ki, mint az emberek szinaptikus idegrendszere.

Wilcock: De azt mondtad, hogy úgy néztek ki, mint az optikai kábelek. Az nem úgy hangzott, mintha biológiai lenne.

Adair: Nem. Csak emlékeztetett az egyik régi dalszövegre: "részben tény, részben fikció, egy két lábon járó ellentmondás." ("partly fact, partly fiction, a walking contradiction" – utalás Kris Kristofferson „Pilgrim” című dalára). Ehhez hasonlított.

Wilcock: Lélegzett?

Adair: Ez volt az egyik, amit megvizsgáltam. Emlékszel, hogy rátettem a kezem? Ott álltam csendben, és kerestem a pulzusát vagy a nyomát annak, hogy lélegzik-e. Nem éreztem semmit. De, a jó istenre mondom, nem lepődnék meg, ha tényleg így lett volna. Ha tüsszentett volna, leugrom róla. :)

Wilcock: Ha, ha.

Adair: Szóval sétáltam rajta, mentem előrefelé és... gondolj egy nyolcas alakra, egy homokórára - egy nyolcas alak, amin egy kereszteződés található. És pontosan a kereszteződésben... Istenem, nem tudom, hogy melyik volt az eleje és melyik a vége ennek a dolognak, de a felém néző oldalán egy mély lyuk volt.

Wilcock: Egy lyuk

Adair: Egy lyuk.

Wilcock: Mint amibe belelőttek, és megsérült?

Adair: Igen. És hogy még nehezebb legyen kitalálni, hogy micsoda ez - ha lyukat lőssz valamilyen gépszerű dologba, akkor a lyuk körül a fém nagyon éles marad – szilánkok és törések lesznek a robbanás helye körül és ez nagyon éles lehet. Egyszer láttam egy képet erről és az pont így nézett ki. Amikor szigonyt lőnek egy bálnába, rádobnak egy gránátot, amely felrobban. Istenem, milyen érzés lehet ez a bálnának! De belerobbantanak egy nagy lyukat a bálnába, így aztán egy hatalmas lyukat fogsz látni. Látni fogod a foszlányokat, igaz? Így nézett ki ennek a robbanásnak a sugara is. Foszlánynak nézett ki, nem fémszilánkoknak. És tulajdonképpen ez elkezdett engem nyugtalanítani, merthogy húsnak nézett ki. Azt gondoltam magamban: „Öregem!" Kérdezgettem őket. Azt mondtam: „Ez gép... Nem, ez organikus... Nem, ez gép." Mint amikor meglátsz valamit és egyfolytában változtatod a véleményed róla. Szóval kihajoltam oldalra, lenéztem a lyukba és megkérdeztem Rudolph-ot: „Megnézhetem, mi van a lyuk belsejében?"

Wilcock: Volt bármilyen látható jele vezérműnek, vagy...?

Adair: Nem, sötét volt benne. Igazából azt sem tudom, egyáltalán miért akartam lemenni oda. Elég őrültség ilyesmire gondolni. Miért akarnál lemászni egy sötét lyukba?

Wilcock: Ne viccelj. Ez a jelenet már így is olyan, mintha egy horrorfilm lenne, igaz?

Adair: Nos, ekkor ez már egyáltalán nem számított. Merthogy mindenképpen lementem volna...

Wilcock: Ha, ha, ha.

Adair: Szóval megkérdeztem Rudolph-ot: „Lemehetek a lyukba?" Öregem! A Légierő emberei, akik eddig mindenre azt mondták: „Nem", most azt mondták: „Azt biztos nem!" Rudolph meg azt mondta: "Csendet! Igen, lemehetsz." És így aztán beleléptem és arra számítottam, hogy nyálkás lesz, de végül nem olyan volt.

Wilcock: Milyen szaga volt?

Adair: Ez megint egy jó kérdés. Volt egy általános illata ennek a valaminek. Tudom, hogy nagyon furán fog hangzani. Olyan illata volt, mint a péksüteményeknek. Valamilyen vegyi, fémes szagra számítanál, igaz? Nem, ennek a valaminek olyan illata volt, mint a sütiknek. Fogalmam sincs, hogy mi lehetett ez. Szóval beléptem, át ezen a szakad húson, foszlányokon, fémen, akármin keresztül. És amikor beléptél, egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítanál. Azt érezted, hogy olyan mint a gumi. Igazi kemény gumi, mint egy tricikli kerekén a gumiabroncs. Azt gondoltam: „Öregem, mi ez? Miből készült ez a valami?" Szóval beléptem. Lehajoltam és egyszerűen csak belecsusszantam egy... és ahogy bejutottam a terület eseményhorizontjába, fény gyúlt a belsejében. Világos kék színű fény volt, nagyon világos babakék. És láthattad, hogy mi van odalent. Körbenéztem és azt mondtam: „Ó, öregem!" Bárki is az, aki interakcióba szokott lépni ezzel a valamivel, két lábon járó antropoidnak kell lennie, mert a padlón van egy fedélzeti rész, ami bemélyed. Van ott egy ülés, egy olyan ülés, mint amilyenbe mi is be szoktunk ülni, látszódott a lábak helye. Ez azt jelenti, hogy a lábak és a térdek hajlanak. Tehát bárki is bohóckodik ezzel a valamivel, a testfelépítése olyan, mint a tiéd vagy az enyém.

Wilcock: Ugyanolyan méretű teste van? Kisebb, nagyobb?

Adair: Ugyanolyan. Nagyjából ugyanaz a méret. Egy picit nagyobb, annyira, hogy kényelmesen elférj benne. Szóval belecsusszantam ebbe az ülésbe. És innentől kezdve válik igazán érdekessé a dolog. Úgy tűnt, hogy ez egy erőmű egy űrhajó belsejéből. Annak kellett lennie. A robbanás keresztültört a hajó testén, a motor oldalán, és berobbant erre a területre. Én úgy gondolom, hogy ez a terület egy diagnosztikai központ lehetett, ahol a karbantartást végző emberek, vagy a személyzet tagjai beleülnek ebbe az ülésbe. Akkor már nem volt ott ülés, mert csak a körvonalait, a maradványait láthattad, de a robbanás áttört a falon, keresztül hatolt az ülésen, és kivitte azt, bele a falba.

Wilcock: Mekkora volt ez a helyiség?

Adair: Nagyjából akkora, amekkora tér most kettőnk között van.

Wilcock: Oh! Az elég pici.

Adair: Olyan, mint egy pilótafülke. Amikor leülsz, a jobb oldalon lévő fal olyan, mint egy megfigyelőablak, amiről azt gondoltam, hogy a legkirályabb dolog, merthogy ennek a belsejében látszódott a plazma áramlása. És ez mennyire király dolog már! De a robbanás átment a falon és a következő dolog, amivel találkozol, az az elektromágneses pajzs, az elektromágneses mezők. Bármi is robbant át ezen... a fal, a mezők vagy esetleg mindkettő, megállították azt. Egyszerűen azért, mert amikor ilyen fajta robbanás történik és a többi rész érintetlen maradt, akkor az azt jelenti, hogy egy pikoszekundum alatt le kellett, hogy zárjon - a másodperc trilliomod része alatt. Máskülönben a plazma mezők belsejében lévő hő következtében a motor elporladt volna. Az elektromágneses mezők belsejében semmi sem élte volna túl ezt. Szóval nagyon gyorsan le kellett álljon.... bombabiztos volt. Így áll le vészhelyzet esetén. Tehát ha bárki le akarná lőni ezt a valamit, annak pontosan tudnia kell, hová lőjön. Úgy értem, hüvelyk pontossággal tudnia kell. Pontosan tudták, hová lőjenek ahhoz, hogy ez az erőmű még érintetlen maradjon.

Wilcock: Kerestél valamilyen irányítófelületet az ülésen?

Adair: Igen. Ami tény, hogy beleültem az ülés maradványaiba és rögtön előttem ott volt ez a két nagy doboz, kb röplabda méretűek, ha félbevágod őket. Bemélyedések voltak rajtuk, amikbe bele kellett tenned az ujjaidat. De ahhoz, hogy ebbe be tudd tenni a kezed, a két ujjadat össze kellett tegyed. (David összefogja a középső és gyűrűs ujját, majd mindkét kezét felemeli és megmutatja a mutató, a középső és gyűrűs ujját együtt, valamint a kisujját). Szóval így tudod betenni. És aztán belesüllyeszted addig, amíg a kezed teteje a doboz felszínének síkjába ér.

Wilcock: Azt mondod, hogy volt egy szélesebb terület, ahová a két ujjadat együtt kellett behelyezned?

Adair: Igen, elég ahhoz, hogy belesüllyeszd oda, amíg az ujjaid teteje egy síkba nem kerül a doboz tetejével. Tehát nyilvánvalóan ezt kellett tenned.

Wilcock: Na most, ez nagyon érdekes, mert ez nagyban hasonlít ahhoz, ahogy Arnold Schwarzenegger bedugja a kezét abba a valamibe az "Emlékmás" című film végén. Kíváncsi vagyok, hogy ezt vajon tőled vették-e kölcsön, merthogy a beszámolód már azelőtt közzétetted, mielőtt a film elkészült volna.

Adair: Oh, igen. Emlékszem rá, láttam.

Wilcock: Kivéve, hogy az Emlékmásban ez a két ujj volt (a mutatóujj és a középső ujj), nem pedig ez (a középső ujj és a gyűrűsujj). De mindenesetre nagyon hasonlóan hangzik.

Adair: Igen. Nos, én így csináltam, igen. De ha jól emlékszem, ami a filmben ezután jött, az nem történt meg velem. Tehát leültem. Végre behelyeztem a kezem és ahogy behelyeztem, azt gondoltam: „Na, ez tök jó. Belepasszol." Ekkor feljöttek ezek az egymásba illesztett gyűrűk... Láttam a Batman filmet a Batmobile-lal és a felugró pajzsokkal. Piff, piff, pif és már be is van fedve az egész. Nos, ez is ugyanígy zajlott, kivéve, hogy ez gyorsabban történt, mint a Batmobile esetében. Piff, piff, piff és a gyűrűk máris az ujjaidon voltak. Ez a dolog elkapott engem. Ezután az összes gyűrű elkezdett egyre szorosabbá válni és én arra gondoltam: „Le fogja vágni az ujjaimat, ha én nem..." szóval elkezdtem segítségért kiáltozni. De ez kellett ahhoz, hogy ezzel a valamivel interakcióba lehessen lépni. Ezt így tervezték meg. A kezelői behelyezik a kezüket. Nem én építettem. Nem ismerem a nyelvet, nem tudok róla semmit. Én csak kíváncsi voltam, hogy mit csináltak ezzel. De nyilvánvalóan kezelésre/karbantartásra tervezték. És az ablak segítségével - amivel a plazma mezőt nézték - nyilvánvalón igazításokat végeztek. Volt valami más is, amit a plazma mezőben láttam. Nagyon különleges lemezeket, amelyek az elektromágneses mezőt mozgatták a teljesítmény végett. Volt valamijük, ami úgy nézett ki, mint egy kifordított tetraéder és ezek a falak mentén helyezkedtek el, mind egymás irányvonalában. Szóval... nem tudom, hogy ezeknek mi volt a szerepük.

Wilcock: Tetraédereket láttál belül?

Adair: Igen.

Wilcock: Hogy érted azt, hogy ki voltak fordítva?

Adair: Tudod hogyan néz ki a morva csillag? Oké. Képzeld el, hogy fogsz egy morva csillagot és megfordítod. Az egyik csúcsa erre néz, a másik meg a másik irányba. És elmondhatom, hogy ez valamilyen fordított mátrix, ami nem ismeretes számunkra. Talán van valami köze az elektromágneses mezők polaritásához. Nem tudom, hogy mire szolgáltak. Nem én terveztem őket. Garantálom neked, hogy a tervezői okosabbak voltak nálam. Mégis, volt néhány része a dizájnnak, amit – mikor átnéztem ezt a valamit – megjegyeztem. Szóval amikor újra összeállítottam a saját verziómat, csaltam. Az ő ötletüket mondtam el nekik. Ugyanis nekik jobb ötleteik voltak.

Wilcock: Egészen biztosan félhettél. Ez a valami egyszerűen csak rácuppant a kezedre.

Adair: Igen. Nos, igen, majdnem kiakadtam és elkezdtem segítségért kiáltozni. És ekkor egy hangot hallottam a fejemben. Úgy hangzott, mintha Lauren Bacall hangja lett volna... Ha, ha. Valami fülledt női hang, mint Jessica Rabbit, vagy valami ilyesmi. És csak annyit mondott: „Maradj csendben!" Így tehát erre felfigyeltem és azt mondtam: „Oké. Oh, Istenem! Tudod te, hogy én milyen hülye vagyok? Bemászok egy földönkívüli járműbe, beledugom a kezem, az meg megragadja. Isten tudja mi fog történni ezután.” Azt gondoltam: „Nem gondoltam át ezt a dolgot." Egy közmondás keringett a fejemben: „A kíváncsiság megöli a macskát." És ezt követően határozottan információcserére került sor. Emlékszem, intenzív hő kezdett áramolni a karomba és amikor elérte a nyakamat – a fő nyaki ütőeret – hirtelen egy szem elé vetített kijelző (head up) volt előttem és a képek, amiket láttam, egyszerűen hihetetlenek voltak. Nem értettem belőle semmit. Különböző csillagrendszereket láttam. Impressziók/benyomások formájában jöttek. Azt hiszem ezen a módon beszél hozzánk, mert azt gondolom, hogy mi nem beszéljük az ő nyelvüket, szóval hogyan máshogy kommunikálnál? Mi ugyebár érzelmi lények vagyunk. És ez egy teljesen új világ, a kommunikáció egy más módja. Olyan, mint a testbeszéd. Ezek tehát érzésekben és impressziókban jöttek.

Wilcock: Láttál bármilyen hieroglifát vagy szokatlan íráshoz hasonlókat?

Adair: Nem, de láttam egész civilizációkat, fejlett világokat. Ez a valami egy olyan hajtómű, amely egy nagy űrhajóhoz kapcsolódik. Aztán ehhez van egy személyzeted is. Mindhárom érző lény. Képzeld el, hogy a hajtóműved él. Az űrhajód és a személyzeted szintén élnek és egy szimbiotikus formában kapcsolódnak egymáshoz. Micsoda egy módja az űrutazásnak, te jóságos isten! Ez elég nagymértékben megszünteti a kárfelmérés szükségességét. Gondolj bele. Bajba kerülsz, eltalál valami, és te vagy a kapitány, ott ülsz a hajó hídján. Nem kell szólnod senkinek... Tudni fogod, hogy eltaláltak, mert érezni fogod. Tudatában leszel. Tudni fogsz róla, hogy valaki lyukat ütött az oldaladba. Tudni fogsz róla. És még ha nincs is vizuális összeköttetés, meg fogod tudni mondani, hol van az ellenség körülötted. Öregem, a Haditengerészet nem akarná rátenni a kezét egy ilyenre? De visszatérve... azt gondoltam – óráknak tűnt, de biztos vagyok benne, hogy csak pár perc lehetett, mert úgy tűnt, hogy az emberek ott lent nem voltak riadókészültségben, amiért túl sokáig voltam odabent. Úgyhogy kijöttem. És ahogy odaértem a nyíláshoz, a fények elsötétültek – egyszerűen csak lekapcsoltak, valamilyen szenzoros dolog következtében.

Wilcock: Láttál valamit ezekben a víziókban arra vonatkozóan, hogy ezek az emberek hogyan néztek ki eredetileg vagy láttál bármit a civilizációjukról? Milyen épületeik voltak?

Adair: Igen, néhány dolog megragadt bennem. Úgy tűnt, hogy ez egy szimbiotikus társadalom - és öreg. És öregem, nem évezredekről, nem millió évekről beszélek. Ez a valami nyolc vagy kilenc milliárd éves! Ez a legöregebb dolog itt az univerzumban. A fajuk az elsők közül való az univerzumban – nem csak a galaxisban, hanem az egész univerzumban. Az otthont számukra a galaxisok közötti űr jelenti. Mint amikor egy bálna az óceán mélyén él. Ott élnek, azt hiszem. És ők olyan mixtúrát alkotnak, mint a Borg. Születnek, de ugyanakkor konstrukciók is egyben és ez egyfajta elegyet alkot bennük.

Wilcock: Érzésed szerint ők pozitív emberek, vagy pedig egy háborúskodó, gonosz szándékú faj?

Adair: Nem. Én csak képeket, impressziókat kaptam. De úgy tűnik, hogy ez a dolog valamiféle ütközetbe keveredett és megsérült, talán ez a legjobb szó rá. Megsérült egy konfliktus során és keresett egy helyet, ahol landolni tud azért, hogy megjavítsa önmagát és felgyógyuljon. Nem tudom, hogy mit csinál pontosan. Hol van a mi bolygónk a galaxisban? Hol vagyunk mi? Kint vagyunk egészen a galaxis legszélén. Ez a valami berepült a galaxisunkba. Az első M-osztályú bolygó, ami szembejött vele, valószínűleg mi voltunk. (Szerk. - Az „M-osztályú bolygók” kifejezés a Star Trek sorozat univerzumában a Földhöz hasonló bolygókat jelöli.) Úgyhogy becsusszant ide. És valószínűleg az embereink megtalálhatták. Mi valószínűleg nem lettünk volna képesek lelőni egy ilyesmit. Nem, ők kiásták ezt. Lehetséges, hogy ezért építették meg az egész 51-es körzetet, mert egy gazdátlan kincsre leltek, ami nem más, mint egy nagy űrhajó valahol. Szóval ha követed ezt a mátrixot, az azt jelenti, hogy a személyzet is itt van valahol.

Wilcock: Gondolod, hogy egy ilyen reaktor elég energiát, elég sűrű energiát tartalmaz ahhoz, hogy egy egész várost, mondjuk Los Angeles-t képes legyen ellátni?

Adair: Ó! Nem csak egy várost. Egy egész bolygót el tudna látni! Például amikor a Haditengerészet anyahajói megérkeznek Bejrútba és elkezdik beüzemelni a reaktorjaikat és amíg felállítják a saját infrastruktúrájukat, addig egész Bejrútot ők látják el energiával. Az egész hely le van bombázva. Na most, ez a valami pedig landolhat egy bolygón. Ebből az erőműből nagyon könnyen ki lehet vonni az energiát. Csak négy szétkapcsolója van és már fel is emelkedik. Szóval lerakod és egy egész bolygót elláthatsz vele. Nem tudom, hogy mennyi energia van benne. Ne csak egy sárga csillagot képzelj el közepes nagyságú csillagként, mint amilyen a miénk. Hanem több milliónyi Földet áraszthatsz el energiával ennek a dolognak a belsejéből, olyan hatalmas. Ez a dolog azt hiszem egy kék óriáscsillag energiáját tartalmazza. Egyszerűen korlátlan. El sem tudom képzelni, hogy milyen fegyverzete lehet egy ilyesminek, de úgy tűnt, hogy nem volt szüksége fegyverzetre. Talán csak védekezés céljából. Szóval kimásztam belőle és ekkor a viselkedésem megváltozott. Kitűnő kérdést tettél fel nekem az elején – hogy féltem-e? Soha nem féltem ettől a készüléktől vagy bármi mástól az 51-es körzetben. Sokkal jobban féltem Rudolph-tól, mint bármi mástól. Szóval kijutottam, de mire kimásztam, annyira mérges lettem - azt hiszem azért, mert olyan sokat láttam. Az ötlött fel bennem, hogy „senki sem tud erről. Senkinek sincs joga eltitkolni ezt a tudást senki elől." Megálltam és újra beszélni kezdtem ezekhez a fickókhoz, a Légierő embereihez és Rudolph-hoz, és azok végül kérdeztek tőlem valamit. Azt akarták megkérdezni, hogy tanultam-e bármit odabent, és el tudnám-e nekik mondani, hogyan működik ez a dolog? És ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ekkor egyszerűen kiabálni kezdtem: „Nézzétek, ez a cucc nem a miénk. Nem is a szovjeteké. Valójában nem is a szomszédságunkból származik, ugye, fiúk?" Azt mondtam: „Mennyi idős ez? Mióta van meg ez nektek? Ti lőttétek le? Nem hinném. Hanem kiástátok?" Öregem, és most már borzolták a szőrüket és dühösek voltak. De ezen a ponton többé ez már nem érdekelt, mert azt mondtam nekik: „Senkinek, úgy értem SENKINEK, sem elnöknek, sem az állam vezetőjének nincs joga eltitkolni ezt a tudást az egész emberi faj elől."

Wicock: Ezt hangosan mondtad nekik, miközben ott álltál fent az emelvényen?

Adair: Ó, igen! Igen, ez a megfelelő hely...

Wilcock: Az 51-es körzet közepén?

Adair: Igen, ez a megfelelő hely a veszekedéshez... Ha, ha, ha.

Wilcock: Ha, ha, ha.

Adair: Én nem gondoltam erre, csak most, hogy mondod. Azt hiszem elég tuskó módjára beszéltem akkor. De nem tudom. Általában nagyon lezser vagyok, meg minden, de öregem, abban a pillanatban egyszerűen csak dühös voltam. És bizony mondtam dolgokat. Azt gondoltam: „David, te ezt tényleg kimondtad?" Igen, felhúztam magam, ők meg dühösek voltak. Azt mondták nekem: „Gyere le arról az átkozott dologról!" Úgyhogy lejöttem és amikor visszatettem a kezem a sima felületre, ennek a valaminek a zsigeri részére, ahogy a bőröm hozzáért, 6-9 méterre lent az oldalán, sokkal hosszabban, mint a kék és fehér fény esetében, most vörös, narancsszínű lángok jöttek le, a testének a feléig, akárhová is nyúltam. Visszahúztam a kezem, újra ráütöttem egyet és megint ott volt. És mialatt én csodálkoztam azon, hogy mi történik, elkezdett visszahúzódni. Aztán újra kékké és fehérré változott, merthogy közben lenyugodtam. Ez a dolog nem hőfelismerő ötvözettel van bevonva. Ez a dolog felismeri az érzelmeket. Érez engem. Tudja, hogy mikor vagyok laza és mikor vagyok mérges. Hogy a fenébe csinálja ezt? Interakcióba lép. Nos, leértem a motorról. Azt mondták nekem: „Szállj fel a gokartra! Ülj fel hátra!" Csak ilyen kurtán. Szóval felszálltam, én hátrafelé néztem, ők meg előrefelé, és visszamentünk az útra, vissza a lifthez úgy, hogy vissza tudjunk menni a tetőre, a másik emeletre. És ekkor hallottam meg, hogy ezek a fickók sugdolóznak valamit, mert a szél hátrafújta a hangjukat. Hallottam őket, de ők azt gondolták, nem hallok semmit. Én viszont mindent hallottam. Azt mondták: „Rá kell vennünk, hogy segítsen kitalálni, hogyan működik ez a motor vagy pedig rá kell vennünk, hogy másolja le és építsen egy másik motort" – olyat, mint az enyém. Szóval lenne egy, amit szétszerelhetnek, és lenne egy, ami pedig működőképes. És mivel így meglenne nekik egy teljes ciklus, el tudnák kezdeni a tömeggyártását. És elmondták azt is, hogy mire kell ez nekik: „az első csapás flotta". Én meg azt mondtam: „Istenem! Vajon mennyit terveznek gyártani?" Nos, mennyi nukleáris robbanófejünk volt 1971-ben? 4000 db? Szóval azt a sebességet akarták, amire a rakétám képes. Hogyan nyerhetsz a MAD-doktrína esetén? MAD vagyis kölcsönösen biztosított megsemmisítés. Ennek a veszélyével kell számolnunk a Trinity-teszt óta. (Szerk – Trinity volt a kódneve az első nukleáris bomba tesztjének a Manhattan-projekt keretében, 1945 július 16-án, Új-Mexikóban.) Az egyetlen válasz arra, hogy hogyan győzhetsz a MAD esetén, a sebesség. Aki először és a leggyorsabban tüzel, az lesz a nyertes. És én pedig odaadtam nekik a járművet, amire szükségük volt. Azt gondoltam: „Megpróbálok nektek építeni egy erőművet, ti meg szét akarjátok bombázni a fél bolygót." Mert nem gondolkoznak. Ha nukleáris bombát dobsz az oroszokra, ki lesz az, akit még ugyanazon a napon meg kell ölnöd? Kínát. Na, most a bolygó lakosságának 50 %-ról beszélünk. Tehát, amiről itt szó van, az egy világméretű katonai puccs, aminek a végén mi leszünk a királyok. Ez elborzasztó. Ezek rosszabbak, mint a németek. És ekkor még dühösebb lettem, mert korlátlan, tiszta energiát próbáltam neked adni, ami megváltoztatja az ökológiai lábnyomot. Én nem egy fákat ölelgető fickó vagyok. Én egy tudományos fickó vagyok, érted? Megépítek dolgokat. De ez jó neked, jó a gyerekeidnek, jó az unokáidnak. A szén-dioxid kibocsátásból eredő ökológiai lábnyom eltűnne. És van még egy másik dolog is, amire ez a motor képes lenne. Elküldök egyet a Yucca-hegységbe, elégeted az összes szemetet a reaktoromban, az pedig energiát fog termelni neked és örökre megszabadulsz a hulladéktól. Úgy értem ez a dolog tényleg képes lenne megváltoztatni ezt az egész helyet. És ők most ebből fegyverrendszert akarnak csinálni... Szóval ez minden, amire gondolnak, amikor először fedezik fel a nukleáris energiát. Mihez kezdesz ezzel? Építesz egy nukleáris erőművet? Nem, hanem robbantasz egy lyukat a földbe. Szóval ez igazán felhúzott engem. Mentem felfelé a lift tetején és arra gondoltam: „Fel kell robbantanom a rakétámat. Szívás az egész." 26 hónapig tartott megépíteni. Az én fejemből pattant ki... olyan, mintha a gyermeked lenne. És most, az ő idiótaságuk miatt, meg kell ölnöd a gyermekedet. Ez szívás! Szóval feljutottunk a hangárba...

Wilcock: Curtis LeMay volt a Légierő vezérkari főnöke a John F. Kennedy adminisztráció alatt - azt hiszem.

Adair: Így van.

Wilcock: Szóval az amerikai parancsnoki struktúra legmagasabb szintjéről beszélünk, amely megelőző csapásra akarja használni mindezt.

Adair: Pontosan. Értem, hogy mire akarsz kilyukadni. Nem tudom mit mondjak neked, öregem. Én csak egy átlagos fickó vagyok, aki most jött rá, hogy minden ki lett forgatva a helyéből. Ők csak pusztítani akarnak ezzel. Mennyit tanultunk az összes eddigi háborúból? Egy rohadt dolgot sem tanultunk, kivéve azt, hogy hogyan öljünk még hatékonyabban. De itt jött a probléma. Hogyan robbantasz fel egy rakétát a Légierő egy szigorúan titkos bázisán, úgy, hogy semmi sincs nálad a ruhádon kívül? Mit fogsz csinálni? Szóval csak ültem és gondolkodtam. Azt mondtam: „Oh, istenem! Állj elő nekem valamivel! Nem engedhetem, hogy elsétáljanak ezzel." És ekkor megláttam a választ. Felértünk a lifttel a legfelső szintre. Visszajutottunk a hangárba. Átmentünk a hangárajtón, lenéztem a kerekekre és ott volt egy kerékagy. Úgyhogy én csak egyszerűen lehajoltam, mintha az ajtónak támaszkodva ülnék, lenyúltam és felkaptam egy maréknyi gépzsírt. Kérdezz meg bárkit, mi történik akkor, ha grafit találkozik a nehézhidrogénnel. Heves reakció lép fel. Szóval elkezdtem sikítozni és nyafogni, hogy „soha sem fogom viszontlátni a rakétámat! El fogjátok venni tőlem!" Szóval elkezdtem hisztizni, mert azt Rudolph nem tudta kezelni. Azt mondtam: „Legalább azt engedjétek meg, hogy még egyszer lássam, mielőtt..." És ő azt mondta a két őrnek: "Ültessétek fel a gokartra és vigyétek ki oda." Valahogyan le kellett csekkolnom a motort, úgyhogy kimentünk oda – csak én, meg a két őr. Odahajtottunk. Azt mondtam: „Tudjátok srácok, nem bánjátok, ha ti most itt maradnátok? Ez a rakéta lehet, hogy szivárog." Ezek el sem mozdultak onnan, én meg kiszálltam.

Wilcock: Ha, ha, ha.

Adair: Odamentem, kinyitottam az indukciós kamrát, becsúsztattam a gépzsírt. Az lecsúszik majd a ciklotronokig, és a ciklus 90 másodpercen belül beindul. Remélem, annyi idő elég lesz. Szóval beállítottam 90 másodpercre, becsuktam az ajtót és ekkor már lehetett hallani a sercegést. Odafordultam a két őrhöz és azt mondtam: „Oh, istenem! Hiszen ez szivárog! Halljátok a süvítését? „Igen." „Fel fog robbanni!" Bepattantunk a kocsiba, és öregem, előrehajoltak, hogy megnézzék milyen gyorsan lehet elhajtani a kocsival... ha, ha. Szinte repültünk a buckák felett... és ekkor az egyikük feltett nekem egy igen jó kérdést: „Hol leszünk biztonságos távolságban?

Wilcock: Ha, ha.

Adair: És meg én csak ültem ott, mert... Oh, istenem! Ha nukleáris robbanás történik... Úgyhogy azt mondtam: "Chicago-ban!"

Wilcock: Ha, ha, ha.

Adair: És erre az őrök egymásra néztek előrehajoltak és ... Ha, ha, ha.

Wilcock: Ha, ha, ha.

Adair: A pokolba repülünk és valószínűbb, hogy ebben az átkozott gokartban halunk meg, mint a robbanásban. De végül elértünk a hangárokhoz és ekkor, öregem, Pitholem felrobbant! Egy 30 méter mély, focipálya nagyságú lyukat robbantott a földbe... Végül nem lett nukleáris robbanás, csak hagyományos. De a legnagyobb darab, amit megtaláltak a rakétámból, akkora volt, mint a hüvelykujjam.

Wilcock: Milyen hangos volt a robbanás? Nem szenvedtél halláskárosodást?

Adair: Ami azt illeti... öregem! Csodálatos kérdéseket teszel fel nekem! Igen, maradandó halláskárosodásom lett az ultrahangos tartományban mindkét fülemben. De ez nagyon praktikus. Fekszek a szobámban, és valahol ciripel egy tücsök. Bejön valaki és azt mondja: „Istenem! Ki nem állhatom a tücsköket" Én meg: „Milyen tücsköket?":) De a közép- és alacsony tartományban lévő hangokkal nincs problémám. De az ultrahang – az eltűnt. Soha senki sem kérdezte meg ezt tőlem. Szóval ez valós, tényleg megtörtént. Ez egy maradandó károsodás, valódi reakció következtében. Még az audiológus is, mikor látja az eredményeimet azt mondja: „Ember, magát meg mi találta el?" Én meg azt válaszolom: „Miért?" Azt mondja: „A belső füled és a kengyel... egy ultramagas, hatalmas robbanásnak kellett eltalálnia" Én meg: „Igen, az volt." De a lényeg, hogy visszaértünk és elmondom neked, hogy milyen okos is volt Rudolph valójában. Odanézett és látta ezt a mini nukleáris felhőt odakint. Ránézett az őrökre és azt mondta: „Mi történt?" Az őrök meg: „Azt mondta, hogy szivárog." Rudolph viszont tudta, hogy ezek nem szivárognak. Úgyhogy rám nézett, elkapta és kicsavarta a kezemet és a hangárajtót nézte. Rám nézett és azt mondta: „Nagyon okos!" És aztán olyan erősen megütött, hogy az alsó fogaim átszakították az ajkamat. Leestem a földre és mindenfelé vért köptem. Azóta van egy csinos kis sebhelyem a számban. És közben hallottam, ahogy előhúzzák a fegyvereiket és azt gondoltam: „Öregem! Most itt rögtön gyertek és lőjetek le! Nem érdekel." Megfordultam, felnéztem és találd ki, hogy kire szegeződtek a puskacsövek? Rudolph-ra! Itt vannak a Légierő emberei. Ő meg egy náci. Lekevert egy irdatlan nagyot ennek a középnyugat ohio-i fiúnak a Légierő emberei szeme láttára. És felnéztem és... vér volt mindenfelé. Felnéztem és azt mondtam: „Nos, Rudolph, azt hiszem, ezek után már nem maga a főnök. Úgy tűnik, hogy ezeknek a fickóknak még nem ért véget a II. Világháború."

Wilcock: Ha, ha, ha.

Adair: Azonban ott voltak ezek a fekete ruhás emberek is és ők felkaptak engem, és elvittek. Keresztülmentünk a hangáron, keresztül az irodákon, le egy folyosón és beraktak egy olyan szobába, aminek nem voltak ablakai, csak egy ajtó, villanykörte lógott le egy kábelen a mennyezetről és ennyi. És aztán rámcsapták az ajtót. Én meg csak ültem ott és azt mondtam: „Öregem, elég rossz formában vagyok." És Rudolph már útban volt lefelé, hogy kiderítse a dolgokat. Azt mondta nekem: „Várj egy percet. Mutatok neked valamit." Úgyhogy bementünk egy laboratórium-szerű helyiségbe. Ott feküdt egy hulla. Lehúzta róla a takarót és azt mondta: „Ez egy 17 éves fiú." Majd így folytatta: „Meg fogjuk változtatni a fogorvosi vizsgálatának eredményeit, hogy passzoljanak a tiéddel. Ropogósra sütjük a hullát, aztán elküldjük a szüleidnek és azt mondjuk majd, hogy megégtél egy balesetben White Sands-ben, te pedig itt fogsz maradni egész hátralévő életedre." Na most, itt egy szociopata beszélt hozzám. Aztán bezártak ebbe a szobába és ekkor sírni kezdtem. Csupán 17 éves voltam. Tudtam, hogy végem. Ki jön el ide, hogy megmentsen? És mindeközben Bell ezredes be volt zárva White Sands-ben és kiderült, hogy kiszabadult, lefegyverezte az őröket és felhívta LeMay-t. LeMay éppen úton volt az 51-es körzetbe. És ha még nem tudnád, az 51-es körzet a Stratégiai Légiparancsnokság parancsnoksága alá tartozik. Szóval ki nevezte ki a parancsnokokat? Hát LeMay. Szóval ő nem kérdezett. Egyenesen iderepült. A folyosóról nagy lármát hallottam, aztán pedig kinyílt az ajtó és mindössze egy nagy sziluettet láttam – nagy, szögletes vállakat és valakit, nagy szivarral a szájában. És ha láttál valaha bármilyen képet LeMay-ről, azt mondanád: „Ez Curtis LeMay."

Magához ragadta az irányítást. Az irányítás addig a Légierő egyik ezredeséé volt, akit ő most ide-oda hajigált. Ez volt az a dulakodás, amit hallottam. És ez az ezredes volt ennek a bázisnak a parancsnoka. És LeMay nagyon dühös volt. Ő nevezte ki ezt a parancsnokot. Szóval minden parancsnok tudja, hogy egy négycsillagos vezérkari főnök - akár civil, akár nem – felelősségre fogja vonni majd. Lenézett rám és én egy merő romhalmaz voltam. Visszanézett az ezredesre, aki gyorsan azt mondta: „Nem mi tettük. Rudolph és ez a többi fickó tette." LeMay azt mondta: „Hol van most?" „Épp most ment el." „Találják meg! Őt meg hozzák rendbe és tegyék fel a gépemre." És ezután Groom Lake-ből visszarepültünk a Légierő Wright-Patterson bázisára. Ott beraktak a tábornok autójába és visszavittek Ohio-ba, Mount Vernon-ba, a házamhoz. Így telt a nyári vakációm a középiskola harmadik évében. És amikor visszamentem a suliba, utolsó évesként, megkértek, hogy írjam le...

Wilcock: Ki kért meg rá, hogy írd le?

Adair: Oh, hát az angoltanárom... Azt kérdezte tőlünk: „Mit csináltatok a nyári vakáció alatt?"

Wilcock: Oh! Ha, ha.

Adair: Nos, elmondom neked: „Igen, hát feltaláltam a leggyorsabb rakétát a Földön, találkoztam ezzel az őrült náci háborús bűnössel, aki furikázott engem ide-oda és most egy négycsillagos tábornokkal dolgozom és a Légierő egyik titkos bázisán vagyok, és felrobbantottam a rakétát.... és láttam egy földönkívüli erőművet." Úgyhogy ehelyett inkább csak annyit mondtam: „A Pizza Hut-ban dolgoztam." :)

OSZD MEG másokkal is!

ufó ufók földönkívüliek nasa idegenek összeesküvés titkos katonai bázisok


Megtekintések száma: 125648





Szólj hozzá Te is a cikkhez

Ez is érdekelhet