Egy 22 évet szolgáló őrmester tárta fel az ufó-jelenségek mögötti igazságot!

2018. január 18., csütörtök




Clifford Stone szerint EZT tudja a kormányzat a földönkívüliekről. Már évtizedek óta zajlik a színfalak mögött...

Clifford Stone-nal fogunk megismerkedni. Stone őrmester 22 évet szolgált az USA hadseregében, ahol nukleáris, biológiai, vegyi és kommunikációs specialistaként számos lezuhant földönkívüli űrhajó roncsának és a bennük utazó, nem evilágról származó biológiai lények maradványainak összegyűjtésében és elszállításában vett részt.

Nyugdíjba vonulása után fia - a gyanú szerint nagy valószínűséggel - 1995-ben gyilkosság áldozata lett. Stone ugyanis nyilvánosság elé állt, és a közzététel kiharcolásáért küzdő civil szerveződések egyik élharcosaként olyan dolgokat tárt a közvélemény elé, amelyekről különleges titoktartási szerződése miatt addig még családja körében sem beszélhetett.

Ritkán vállal közszereplést, visszahúzódó személyisége, őszinte megnyilatkozásai és rendkívüli tapasztalatai miatt nagy tisztelet övezi az exopolitikával foglalkozó közösség körében. Szigorúan titkos programokban való részvételéről, földönkívüliekkel való interakcióiról illetve empataként szerzett nem mindennapi tapasztalatairól magyar nyelven eddig szinte semmit sem olvashattunk, így most kiváló alkalom nyílik arra, hogy Clifford Stone történetét a szélesebb olvasóközönség is megismerhesse.

Wilcock: A mai epizódban egy rövid bemutatást láthatunk Clifford Stone őrmesterről. Egy olyan emberről van szó, aki a vietnámi háború idején állt be a hadseregbe. 

Égett a vágytól, hogy bekerülhessen a seregbe, és ott megpróbálja a hazáját szolgálni. Nem is sejtette, hogy milyen vad kalandokba keveredik majd, és végül lezuhant UFO-roncsok összegyűjtésében vesz majd részt. Az ok, amiért előhozzuk az ő beszámolóját az, hogy általa közvetlenül is meg tudunk erősíteni sok olyan dolgot, amikről Corey Goode beszélt a Kozmikus Közzététel sorozat korábbi epizódjaiban. 

Tehát amit most látni fogunk, az egy bennfentes életének bemutatása lesz, egy rövid áttekintés Clifford Stone őrmester hihetetlen pályafutásának kezdeteiről. Íme.

------------------

Clifford Stone:

"Amikor a gyerekek megjelentek, előjöttek és beszéltek hozzám. Még a házi feladatomban is segítettek nekem. De egy dologra figyelmeztettek: "Ne beszélj rólunk másoknak, mert ők nem látnak minket." Én képes voltam látni őket, mint ahogy most téged is látlak és ahogy te is látsz engem.

Átlagos gyerekeknek néztek ki – fiúk és lányok vegyesen. Az egyik fiú, a kis szőke fiú állt hozzám a legközelebb. Mászkáltunk, viccelődtünk, és ha éppen nem volt senki más, akkor ők játszottak velem. De számomra ők csak gyerekek voltak. Anyukám, apukám és mások is azt mondták: "Oh, ezek csak képzeletbeli barátok". Én tudtam, hogy mi a különbség képzeletbeli barát és aközött, amit láttam, de rájöttem, hogy a felnőttek ezt sosem fogják megérteni. Úgyhogy éltem a kis életemet és minden jól ment.

Aztán egy nap találtam egy kismadarat, aki kiesett a fészkéből. Felvettem ezt a kismadarat és hazavittem, mint ahogy a gyerekek teszik általában. Ha van egy sebed, odateszed a csap alá és nézed, ahogy a víz lemossa róla a vért.

Amikor a kismadár leesett a fáról, eltörte a csőrét. Vinnyogott és számomra ez szinte kiáltásnak tűnt és éreztem, hogy fájdalmai vannak. Úgyhogy bementem, alátettem a csap alá, megpróbáltam elállítani a vérzést és ezzel természetesen megöltem őt. És az én gyerekes kis elmémben, akkor úgy éreztem, mintha megöltem volna valakit. Arra gondoltam, hogy a madár már soha sem fogja újra látni a családját. Az anyukája és az apukája aggódik majd érte, hogy hová lett a fiókájuk és soha sem fogják megtudni, hogy mi történt vele.

És ekkor a kisfiú felbukkant... csakhogy már nem volt többé kisfiú. Egyrészes, ezüst színű ruhában állt előttem és ott volt az a megdöbbent kifejezés az arcán - ami már nem volt többé emberi arc. Rám nézett és szó szerint az elmémben hallottam a hangját. Olyan volt, mint ahogy most te meg én itt beszélgetünk. És azt mondta nekem: "Miért érzel így? Én miért nem érzek így? Miért gyászolod ezt a kismadarat? Hiszen ez csak egy kismadár. Miért érzed azt, amit érzel? Miért érzel ilyen mély fájdalmat és szomorúságot emiatt?

Nem tetszett neki ez az érzés, de csak folytatta és azt mondta: "Mi az a víz a szemedben?" Nem tudta megérteni, hogy sírok. És én nem tudtam, hogy mit mondjak neki, de ekkorra már nem a kismadár miatt aggódtam, hanem a totális félelem lett rajtam úrrá. Mert az, akiről mindig azt gondoltam, hogy egy kisfiú, többé már nem kisfiú volt.

És futottam, megpróbáltam elbújni előle. Bebújtam a kanapé mögé, mert átlósan volt elhelyezve a sarokban és mögé tudtam férkőzni. És olyan volt, mintha megjelent volna, és azt mondaná: "tudom, hogy hol vagy." Az utolsó hely, ahová elbújtam a mosogató és a hűtőszekrény között volt. És elmondhatom, bár az embereknek nem fog tetszeni, de ami igaz, az igaz – három csontos ujj és egy majdnem teljesen szembeforduló hüvelykujj karmolta végig a fejemet, mintha azt mondaná: "elfuthatsz és elbújhatsz, de el úgysem menekülhetsz."

Anyukám akkor éppen kórházban volt és a nagynéném, Lynn néni vigyázott ránk. Leültetett a székre, mert azt gondolta, hogy éppen rosszalkodom. Azt gondolta, hogy rendetlenkedem és így leültetett a székre. És én persze nem akartam leülni, mert egy másik búvóhelyet kellett találnom. De végül a barátom visszajött. És most újból kisgyereknek látszott, de én tudtam, hogy ő nem egy kisgyerek. Ettől kezdve tudtam az igazságot. Tudtam, hogy van itt még valami más is.

És nagyon óvatosan, nagyon gyengéden, megpróbált visszatérni az életembe, és megpróbált megnyugtatni, hogy semmi gonosz dolog nem történik, semmi rossz nem fog történni velem, nem fognak bántani és elmagyarázta nekem: "Figyelj, kiválasztunk embereket a te fajodból. Egész életükön keresztül végigkövetjük ezeket az embereket és tanulunk a kultúrátokról, az életed eseményei során fellépő érzelmekből. Tanulni szeretnénk tőletek és én téged választottalak. Az élettartamunk több mint 300 év. Ott leszek és gyászollak majd, amikor meghalsz." Majd azzal folytatta: "De addig általad nagyon sok gyönyörű dolgot fogok megtanulni a kultúrátokról és a fajotok tagjairól." És utálom, hogy ezt kell mondanom, de azért elmondom, mert azt gondolom, hogy ez nagyon fontos. Azt mondta: "Az egyik dolog, amit nagyon kedvelek benned, hogy - ahogy a ti fajotok mondja - van szíved."

Gyerekként ez őrületes volt. Hiszen mindenkinek van szíve, nem? De ő érezte, hogy én... mindig ilyen voltam. Törődtem azzal, hogy mi történik másokkal – önmagamat mindig mások mögé helyeztem. És nagyon sokszor a családom nem szerette ezt, mert azt gondolták, hogy őket is mások mögé helyezem, ami nem volt igaz. De meg kellett érteniük, hogy nekem törődnöm kell azzal, hogy másokkal mi történik.

Szóval ez a fiú folytatta és azt mondta, hogy követni fog engem egész életem során. És ezen a ponton egy döntést kellett hoznom. Harcolhattam volna ellene, és a végén beleőrülök. Vagy pedig elfogadom és tanulok belőle. Végül nagyon-nagyon fiatalon az utóbbit választottam. De nem hoztam meg a döntésemet addig, amíg anyu és apu el nem vitt az orvoshoz, mert az orvos el tudja űzni a szörnyeket. De megint csak az lett a vége, hogy képzeletbeli barátoknak gondolták őket. Úgyhogy elfogadtam ezt, és így nagyon fiatal koromtól kezdve elindulhatott egy nyílt dialógus. Ekkor kb hét éves voltam.

Hét éves koromban, néhány hónappal ezt követően, a True magazinnak megjelent egy ufo-król szóló száma.

„A haditengerészet tudósa megerősíti a repülő csészealjak létezését”

És persze a True magazin egy férfimagazin volt. Elmentem hát Kelsoék drogériájába, hogy vegyek egyet. Elmentem, felkaptam az egyik példányt, hogy viszem és kifizetem, amikor azt mondták nekem: "nem, nem, ezt nem adhatjuk el neked. Merthogy ez egy férfimagazin."

És ekkor a hátam mögül meghallottam egy hangot: "Igen, engem is érdekelnek az ufók. Téged is érdekelnek?" Erre megfordultam. Ott állt egy ember a légierő kapitányi egyenruhájában. Visszament a polchoz, lekapott még egy példányt, visszajött a pénztárhoz, letette és azt mondta: "megveszek ebből kettőt."

És azt mondta nekem: "Szóval érdekelnek az ufo-k?" Én azt válaszoltam: "Igen, uram." Majd azt mondta: "Ok. Hát, beszélgessünk egy kicsit." Majd azzal folytatta: "Ittál már valaha eperfagyis float-ot? Szereted?" Én meg mondtam, hogy: "Nem tudom, még sosem ittam ilyet." Majd azt mondta: "Na, kérünk kettőt, aztán ha nem ízlik, nem kell meginnod." Úgyhogy kértünk kettőt, de nem epreset, hanem root beer float-ot. Kaptunk két root beer float-ot, kimentünk és leültünk a sátorhoz. És ekkor azt mondta nekem: "Nos, miért érdekelnek téged az ufo-k?" Puhatolózott nálam, mert felhozott bizonyos dolgokat és nekem akkor nem esett le, főleg nem gyerekfejjel, hogy miért is csinálja ezt.

Tudott bizonyos dolgokat az életemről. Tudott arról az ufo-ról, amit fényes nappal láttam, kb reggel 10 óra körül.

Elmentem, hogy találkozzam az egyik barátommal – Michael Eubanks-nek hívják – hogy labdázni menjünk. Átmentem a sikátoron, be az udvarukba, kopogtam az ajtón és elkezdem szólongatni a barátomat.

Hirtelen meghallottam ezt a nagyon magas, pörgő hangot – fényes nappal volt, még felhő sem volt az égen. Tiszta kék ég volt és felnéztem, próbáltam megnézni, hogy mi lehet az, mert olyan volt, mintha a hang felülről jött volna.

Volt ott egy raktár a házuk melletti sikátor túloldalán. És ekkor hirtelen, egy fehér, korongalakú tárgy szállt az épület fölé, majd a raktár és a házuk közötti nyitott udvar fölé, majd közvetlenül a házuk fölé. És a mai napig emlékszem rá. A korong külső gyűrűje az óra járásának megfelelően, a belső gyűrűje pedig azzal ellentétes irányban forgott.

És számomra olyan volt ez, mint egy megvilágosodás, mert akkor valami olyat láttam, amit úgy éreztem, hogy meg kell osztanom a világgal. Ezt megelőzően nem hittem az ufo-kban. Nem hittem a repülő csészealjakban. És most hirtelen láttam egyet és azt akartam, hogy a világ megtudja, hogy "hé, azok az emberek, akik ilyesmikről beszélnek, nem őrültek. Mert ez tényleg létezik." Hazamentem, elmondtam a családomnak, és – persze – a családom elutasította. De ettől még ez volt a helyzet. Most pedig ott ültem ezzel a fickóval, egy kapitánnyal, aki meghallgatott, és elhitte, amit mondok neki.

Miután befejeztük, azt mondta: "Odaadom neked a magazin egyik példányát. De először beszélnem kell a szüleiddel és biztosnak kell lennem, hogy beleegyeznek ebbe." Úgyhogy hazamentünk, ő pedig beszélt az anyukámmal. Nem tudom, hogy miről folyt a beszélgetés, mert nem engedték meg, hogy én is ott legyek. Amikor apukám hazaért a munkából – és ez kicsivel 3 óra után történt, mert a detroit-i acélműveknél dolgozott – és ekkor beszélt az apámmal is. És ezt követően azt mondta: "Ok. Mostantól kezdve barátok vagyunk és időnként vissza fogok jönni hozzád, hogy megnézzelek."

És úgy tűnik, hogy a szüleim beleegyeztek ebbe. Ettől kezdve időről időre, néhány hetente összefutottam Brown kapitánnyal, merthogy így hívták. És Brown kapitány tudni akart arról, hogy történt-e velem bármi azóta. És én pedig tájékoztattam a helyzetről. Ez ment egészen 1968 márciusáig. Ekkor, 1968 márciusában Brown kapitány lezuhant egy T33-asal a Laughlin légibázison és meghalt.

Ezután ment tovább az életem, és időről időre történtek velem furcsa dolgok, de már nem olyan jelentőségteljesek. De ekkorra én már hívő lettem. Tudom, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban.”

OSZD MEG másokkal is!

ufó ufók idegen idegenek összeesküvés roswell pentagon


Megtekintések száma: 95882





Szólj hozzá Te is a cikkhez

Ez is érdekelhet