Nem Gagarin volt az első ember az űrben. A szovjetek már sokkal korábban, sokkal messzebbre, a kozmosz mélyébe is küldtek embereket. Elveszett űrhajósok nyomában.
[dropcap]A[/dropcap]ki egy kicsit is tisztában van az űrutazás alapvető történelmével, vagy úgy általánosságban véve a történelemmel, annak ismerős lehet Jurij Alekszejevics Gagarin neve. Ő volt az a bátor Szovjet űrhajós, aki 1961 április 12-én elsőként feljutott a világűrbe, ezzel egy hatalmas űrversenyt indítva el a nagyhatalmak között.
De tényleg ő volt az első? Elméletek tucatjai láttak napvilágot arról, hogy Gagarint megelőzően a Szovjetek több ízben küldtek embert az űrbe. Ráadásul nem is csak szimplán Föld körüli pályán, hanem a kozmosz legmélyébe.
A program kezdete
Köztudott, hogy nem Gagarin volt az első élőlény, aki feljutott az űrbe. A Szovjetunió nem kockáztatott volna meg egy emberes űrutazást, ha nem lett volna bizonyos a dolgában. Az űrprogram keretében először állatokat lőttek fel, majd tanulmányozták viselkedésüket, életjeleiket. Arra voltak kíváncsiak, hogy egyáltalán túlélik-e az űrutazást, és ha igen, az milyen következményekkel jár rájuk nézve.
Az első állat akiről a publikum tud hogy fellőtték az űrbe, az Lajka volt. A műholdat 1957. november 3-án indították Bajkonurból. Az űrutas eredetileg Moszkva utcáin kóborolt, és a sintértelepről választották ki kísérleti alanynak. Több más néven is illették az állatot, leggyakrabban használt neve állítólag Kudrjavka (Кудрявка), azaz Bodri volt
Két másik kutyával együtt rövid kiképzést kapott mielőtt felbocsátották az űrbe. A műholdnak nem volt visszatérő egysége/képessége, ezért Lajkára egyébként is halál várt, de a szovjetek sokáig azt terjesztették, hogy több napig életben volt, ám mint később bebizonyosodott, a Föld körüli pályára állás után néhány órával elpusztult. Biológiai küldetést kellett volna végrehajtania, amelyben az élő szervezet űrbéli viselkedését tanulmányozzák.
Bár Lajka sorsa már a felbocsátáskor a pusztulás volt, repülésének legfőbb eredménye mégis az volt, hogy bebizonyította, az élő szervezet kibír egy űrstartot és a Föld körüli pályára állást, majd a súlytalanság körülményeit.
Gagarin előtt
A leghíresebb, állítólagos űrhajós Vlagyimir Iljusin, a híres IL repülőgépek tervezőjének, Szergej Iljusinnak a fia, a korabeli Szuhoj vadászrepülők fő tesztpilótája volt, aki a propaganda szempontjából jobb jelölt is lett volna az űrhajózás hősének posztjára, mint az ismeretlen Gagarin.
A teória szerint Iljusin útja egy héttel Gagariné előtt történt, de a landolás nem ment zökkenőmentesen, és végül kínai területen ért földet a leszállóegység. Sokak szerint a pilóta is súlyos sérüléseket, illetve agyvérzést szenvedett eközben. A kínaiak és a szovjetek között elég feszült volt a viszony akkoriban, így a szovjet pilótát elfogták, és több hónapos diplomáciai huzavona árán térhetett csak haza.
Ez a hivatalos propaganda számára elfogadhatatlan lett volna, így az egész Iljusin-ügyet eltussolták – a pilóta a hivatalos verzió szerint egy autóbalesetben szerzett sérülését heverte ki egy kínai klinikán ezekben a hónapokban, ahol tradicionális kínai gyógymódokkal kezelték.
Maga Iljusin soha nem nyilatkozott az ügyben, 2010-ben pedig meghalt.
1986-ban kiderült, hogy egy Valentin Bondarenko szerepelt a hivatalos űrprogramban. Ezt onnan lehetett tudni, hogy az Izvesztyia című lap részleteket közölt annak idején az egyik lapszámában. Később azonban olyan szinten cenzúrázták, hogy semmi nyoma nem maradt a nyomtatott és beszélt sajtóban sem.
Halála 1961-ben következett be, amikor is váratlanul kigyulladt a Vosztok teszteken használt űrkabinja. Ő is a tűz martalékává vált. Legalábbis a hivatalos verzió szerint.
Valentin Bondarenko teste állítólag annyira elégett, hogy azonosítani sem lehetett. Csak hamu és szénné égett csontok maradtak utána. Erre még később visszatérünk, ez fontos momentum lesz.
Titokban fogott adások
Valahol Torinó közelében állt egy második világháborús bunker, Torre Bert. A hatvanas években egy olasz rádiós testvérpár hallgatta le ott a Szovjet és Amerikai űrkísérletek bizonyos rádióadásait. A technika adott volt, voltak saját készítésű antennáik, melyekkel ez abban az időben lehetséges volt anélkül, hogy a nagyhatalmak tudtak volna róla.
Egy ilyen lehallgatás során befogtak egy beszélgetést, melyben olyan információk láttak napvilágot, melyekről korábban még senki sem hallott a publikumban. A korábban fellőtt Szputnyik-7, melyet a Vénusz kutatása végett lőttek fel, 1961 februárjában nem robbant fel, ahogy azt a hivatalos verzió állította.
A Torre Bertben rögzített rádióadásban viszont emberi beszéd hallatszik a műholdról. Hasonló adást vettek két hét múlva, február végén is, segítségkéréssel, és egyre halkuló SOS szignállal.
Rádióamatőrök egyébként több orosz nyelvű adást is fogtak 1960-61-ben, amelyeknél minden jel arra mutatott, hogy egy űrjárműről érkezik.
További rejtélyes eltűnések
A jelentésekben szó volt egy bizonyos Marija Gromováról is, akit kilőttek szuborbitális pályára, de utána nem hallottak többé róla. Állítólag Gromova volt az első nő a világűrben, másrészt viszont visszatérni nem tudott, így a repülés kudarcot vallott.
1960-ban Gennegyij Zavadovszkij még mint a légierő extrém magasságokból végrehajtott ejtőernyős ugrója szerepelt. Később azonban az űrhajózás hősi halottai közé vették fel a nevét, anélkül, hogy a halál okát és időpontját megnevezték volna.
Egy feltételezett házaspár, Ludmilla és Nyikolaj Tokov is eltűntek. Létezésük bizonyítékául egy, az eget rádióantennákkal kémlelő olasz testvérpár Torre Bertben rögzített felvételét szokták példaként felhozni. Az antennákkal befogták egy, a Föld körül keringő jármű adását, melyben egy kétségbeesett és összezavarodott női hangot lehet hallani orosz nyelven beszélve, aki képtelen volt visszatérni a Föld légkörébe. Az ő hangját tulajdonították később feltételezhetően Ludmilla hangjának.
Gennagyij Mihajlov szívroham következtében halhatott meg a világűrben 1961-ben. A nyugati lapok szerint ő volt a Szputnyik–7 pilótája, noha a szovjetek szerint ez egy sikertelen Vénusz-szonda volt.
Torre Bert-i megfigyelők azonban lélegzés és szívdobogás rádiós jeleit vették fel a megfigyelések során.
1961 februárjában Föld körüli pályára lőhettek fel egy másik házaspárt is. A keringő objektum rendszeresen sugározta a sikeres pályán keringés jeleit.
Állítólag február 24-én a házaspár látott valamit az űrjárműből, amit feltétlenül meg kellett osztaniuk a szovjet űrprogram vezetőivel.
Hogy mi volt az, nem tudni, de a kapcsolat megszakadt velük.
Hová tűntek?
Adódik a kérdés. Feltehetőleg a kozmonauták egy része baleseti vagy egyéb okokból meghalt, vagy kisodródtak a világűrbe, hogy később ezekben a fellőtt fémkoporsókban leljék meg haláluk.
Akadnak azonban olyan vélekedések is, akik szerint semmis nem történt véletlenül, főleg ha az Oroszokról van szó. Túl sok ugyanis a haláleset, és eltűnés. Egy űrprogram – főleg az űrverseny idején – kockázatos vállalkozás. Mindenki tudta, hogy az életével játszik, de ennyi bakit és kudarcot nem engedhettek meg maguknak. Ezek az emberek nem haltak meg, és még csak nem is tűntek el. Vagy legalábbis nem úgy tűntek el, ahogyan azt a hivatalos verziók állítják.
Cél: a kozmosz legmélye
Nem kevesebb az állítás, mint az, hogy – ha nem is minden eltűnt kozmonauta, de egy részük – az eltűnt űrhajósok nem tűntek el, hanem egy szupertitkos űrutazásban vettek részt, melynek egyetlen végállomása volt: a kozmosz legmélye.
Egy ilyen programot nehéz megvalósítani. A hiányzó űrhajósokkal valahogy el kell számolni, hogy hol vannak, mi történt velük, vagy hogy miért nem tértek vissza. Mivel A Szovjetunió nem szerette volna, hogy kitudódjon a terv, rejtélyes halálesetekkel, eltűnésekkel, balesetekkel magyarázta az eltűnteket.
Ludmilla és Nyikolaj Tokov, Gennagyij Mihajlovm, Marija Gromova és a többiek tehát nem tűntek el, csupán egy hatalmas űrprogram keretében kilőtték őket a világűr sötétjébe, ismeretlen végcéllal.
Mi célja lett volna a Szovjeteknek ezzel az egésszel? Ezt pontosan senki sem tudja, de vannak jól körülhatárolható motivációk. Hidegháborús időszak volt. A nagyhatalmak egymással szemben álltak, és bármit megtettek volna, hogy erőt fitogtassanak, vagy más előnyt kovácsolhassanak az űrutazásból.
Így ezt a kozmikus „Ki jut messzebbre” vetélkedős véresen komolyan vették a Szovjetek. Nem mellesleg egyes Szovjet vezetők annak az elméleti lehetőségét is fölvetették, hogy az űrben bolyongó expedíció talál is valamit. Egy objektumot, egy bolygót, egy ismeretlen tárgyat, civilizációt.
Ha az Oroszoknak ezt sikerült volna meglépnie, és egy földönkívüli szövetségest maga mellé állítani, az eldönthette volna a világ sorsát.
Hogy találtak-e valaha valamit, azt nem tudni. Sem azt, hogy meddig állt rendelkezésre összeköttetés az expedícióval, vagy hogy meddig jutottak el. Vannak akik szerint még most is él a legénység, és már a valaha legmesszebb jutott Földi űrszondát, a Voyagert-1-et is beelőzték, kijutva a naprendszerből.
A Szovjetunió széthullásával, a kilencvenes évek elején rengeteg addig titkos dokumentum került napvilágra, de a Gagarin előtti, eltussolt űrutazásokra azóta sem sikerült bizonyítékot találni.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy az amerikaiaknak milyen kínos lett volna, hogyha kiderül az, hogy az űrversenyben még plusz évekkel előttük jártak az oroszok, akkor talán érthető, hogy miért nem látott még mindig senki egy betűt sem ezekből a titkos iratokból.