Megtilthatják a kereskedelmi bankoknak, hogy pénzt hozzanak létre. Óriási tétje van!
A szuverén pénz ötlete gyakorlati szempontból nem egy őrült dolog. Svájc tehát szívességet tenne a világnak azzal, ha esélyt adna a kezdeményezésnek.
A pénz gazdasági hatásáról újra és újra parázs viták folynak.
A Vollgeld, a Chicago-terv, a korlátozott célú banki szolgáltatások – mind ugyanannak az alapötletnek más és más változatai, amelyek abból a tényből indulnak ki, hogy egy hagyományos pénzügyi rendszerben a bankok képesek pénzt létrehozni.
Hogy lehet ez? Leginkább úgy, hogy a kereskedelmi bankpénzt a kereskedelmi pénzintézetek teremtik.
Ez úgy történik, hogy ezek a bankok nem csupán a jegybank által létrehozott pénzmennyiséget közvetítik a hitelfelvevők és a megtakarítók között, hanem betétjeik sokszorosát adhatják ki hitel formájában, ezáltal pedig új pénzt teremtenek.
Amikor ugyanis egy kereskedelmi bank kölcsönt nyújt valakinek, akkor az illető számláján megjelenő összeg növeli az intézmény pénzállományát. A kint lévő hitelek pedig betétként ismét megjelennek a bankrendszerben, így minden egyes hitelkihelyezéssel egyben új betétet is létrehoznak, ezáltal pedig friss pénzt teremtenek, amit aztán kölcsönként újra odaadhatnak valakinek.
A Vollgeld célja pedig éppen ennek az ördögi körnek a felszámolása azáltal, hogy kizárólag a központi bank és a kormány kezébe helyezné a pénzteremtés jogát, a kereskedelmi pénzintézeteket pedig lefokozná egyszerű számlavezető intézményekké.
Mit jelentene ez a gyakorlatban? A bankok nem tudnák kiutalni a lekötött betétekből származó bevételt, ehelyett egyenlő mennyiségű tartalékot kellene tartaniuk a központi banknál. A hitelezést más intézmények intéznék, amelyek más forrásokból jutnának pénzhez, például részvénykibocsátásból. A hitelek így nem hoznának létre pénzt.
Egy hagyományos pénzügyi rendszerben megfigyelhető egy alapvető rossz párosítás: állítólagos biztonságos betéteket használnak a kockázatos hitelek finanszírozására – és ha egy hitel egyre rosszabbul teljesít, akkor a kormánynak kell közbelépnie és megoldania a helyzetet.
Egy szuverén pénzrendszerben ezzel szemben a betétek biztonságban vannak, mert tartalékokkal támogatják egymást, a kockázatos hiteleket pedig kifejezetten kockázatos passzívákkal finanszírozzák. Ha a hitelek rosszul teljesítenek, a támogató befektetőktől (például a részvénytulajdonosoktól) elvárják, hogy „elszenvedjék” a veszteséget.
Mindennek a tetejében, a pénz és a hitel éles szétválasztása számos előnnyel bírhat. Először is, a betéteket teljes mértékben támogatnák, ezért nem lenne szükség betétbiztosításra, és így meg lehetne szüntetni a kockázatvállaláshoz kapott támogatást. A fellendülési és visszaesési hitelciklusokat (elméletileg) anélkül lehetne csillapítani, hogy elfojtanák a hitelkínálatot. Ahogy pedig a gazdaság kibővülne, a kormány kibocsáthatna új pénzeket az árukért és szolgáltatásokért cserébe, vagy esetleg küldhetne csekkeket a polgároknak. Az ország költségvetési helyzete ezáltal erősebb lenne, így végül csökkenthetnék az adókat.
Anélkül, hogy belemennénk a dolog technikai részébe, ez alapján feltételezhetjük, hogy a pénzügyi rendszer reformja kevesebb adóssághoz, alacsonyabb kamatlábakhoz, valamint gyorsabb növekedéshez vezetne, és a jegybank anélkül tűzhetné ki céljául a nulla inflációt, hogy aggódnia kellene a „zéró alsó korlát” miatt. – írja a Bloomberg
Ez mind nagyon jól hangzik, nemde? Akkor mi a csapda? Ez a terv lényegében rendkívüli kockázatvállalási hajlandóságot kíván meg a döntéshozóktól. Egy olyan radikális szerkezetváltás, mint ez, drasztikusan szétzilálna egy olyan iparágat, amely – minden hibája ellenére – a modern gazdaság alapvető és mélyen integrált része. A nem kívánt következmények így beláthatatlanok.
OSZD MEG másokkal is!