A fiatal orosz sebész elképesztő története egyszerre sokkolja és tanítja az olvasót!
1961-ben járunk. Egy 12 fős expedíció indul az Antarktiszra. A főként kutatókból álló csoport egyetlen orvosra, a 27 éves orosz sebész Leonyid Rogozov. A hatodik szovjet antarktiszi expedíció tagjait, azzal a feladattal bíztak meg, hogy új bázist építsenek a Schirmacher-oázisban.
1961. február közepére felépült a Novolazarevszkaja-bázis. A csapat tagjai felkészültek rá, hogy az elkövetkező hónapokat a jég és fagy birodalmának mélyén töltsék töltsék. Áprilisában Rogozov-ot meglegyintette a halál szele.
Eleinte fáradtnak és egyre gyengének érezte magát, hányingerre panaszkodott. Később erős fájdalom jelentkezett alhasának jobb oldalán.
Kínjai, néhány nap alatt az elviselhetetlenségig fokozódtak. Rogozov tudta, óriási bajban van. Ha vakbélgyulladását nem tudják időben megműteni, az az életébe kerül. A vakbélműtét, már ’61-ben is rutineljárásnak számított.
De az Antarktisz fagyos jégbirodalmában, a leghétköznapibb dolgok is kínkeservesen bonyolultakká váltak. Április végére állapota kritikussá vált. Nem maradt más választása, magának kellett eltávolítania a gyulladt féregnyúlványt. Komoly felszerelés és szakemberek híján, az eljárás rettenetesen kockázatos volt. Ha a gyulladt rész kifakad, azt biztosan nem éli túl.
„Egyáltalán nem aludtam az éjjel, úgy fájt, mint a pokol” – írja naplójában – „még nincs egyértelmű jel a perforációra, nagyon nyomott vagyok. Nincs más kiút… Meg kell próbálnom saját magamat megoperálnom… Ez szinte lehetetlen… Alig tudom már megemelni a karomat.”
Rogozov-ot természetesen kollégái is segítették a beavatkozás során. A jól szervezett akcióban, mindenkinek külön feladat jutott. Két főasszisztenst választott. Külön emberre bízta a láthatóságot biztosító tükör és a lámpa kezelését. Még egy tartalékost is beszervezett, hogy legyen utánpótlás, ha valaki elájulna a látványtól.
„Mindent szisztematikusan a beavatkozás előtt elmagyarázott, hogy ha esetleg elájulna, a többiek tudják, mi a teendő: adrenalininjekció és mesterséges légcsere” – mesélte a BBC-nek Vladiszlav Rogozov, az orvos fia.
Általános érzéstelenítésre nem volt mód. A fájdalomcsillapítót egyenesen hasfalába kellett beadni.
„Szegény asszisztenseim! Ott álltak előttem fehér köpenyekben, ám az arcuk jóval fehérebb volt” – írta – „Én is féltem, de ahogy a novocainos tűt magamba szúrtam, utána már átkapcsoltam operáló üzemmódba, s nem nagyon figyeltem másra.”
A műtét során számos komplikáció adódott. Nem tudta megszokni, hogy csupán a tükörképét látja a műtött területnek. Kesztyűjét is le kellett vennie, mert zavarta a munkában. De igazán, csak akkor esett pánikba, amikor kiemelték a kivágott féregnyúlványt. Az óriási vérveszteségtől kis híján elvesztette az eszméletét.
„A vérzés egyre erősebb, az időm meg fogyott… A hashártyám nyitva volt, a sérült részeket pedig még be kellett varrni. Egyre gyengébb lettem, forogni kezdett velem a világ. 4-5 percenként 20-25 másodpercet kellett pihennem” – írta.
A beavatkozás élete leghosszabb és legnehezebb 120 perce volt. A műtét végén utasította a „személyzetet”, hogy tisztítsák le sebész eszközeit. Csak akkor volt hajlandó antibiotikumhoz és altatóhoz nyúlni, amikor már az egész szoba ragyogott. Két héttel a műtét követőn, Rogozov újra munkába állt. A néhány hónappal később Moszkvába hazatérő orvost, nemzeti hősként fogadták.
Forrás: Tudnodkell.info