Bevezetőül állapítsuk meg: „Nincs halál” a kozmoszban abban az értelemben, hogy a halál az én megsemmisülését jelenti. Csak átalakulás van a lét változatos állapotai között, átkelés az egymásól eltérő anyagi világok között, amelyekben a tudatosság egymástól eltérő állapotai vannak.
Ha az ember a szíve legmélyén nem hisz a saját halálában, akkor az annak a nem tudatos emléknek tulajdonítható, amelyben oly sokszor „meghalt”, elhagyta a fizikai világot csak azért, hogy felébredjen egy másik világban, így a téma valójában nem tudja megrémíteni őt.
Meghalunk, hogy ismét születhessünk, és megszületünk, mert korábban meghaltunk. Az egyik létforma feltételezi a másikat. Azért, hogy fel tudjuk fogni az elménkkel az újjászületések hatalmas számát, hasonlítsuk az inkarnációban töltött életeinket és a diszkarnációban (test nélkül) töltött életeinket (a fizikai szervezeten kívül) a nappalokhoz és éjszakákhoz.
Akkor az emberi birodalomban tartózkodásunk, mintegy 1.500000 „napot” (és „éjszakát”) tenne ki, amely megközelítőleg ötszáz „évvel” egyenlő.
Az emberi monád (lélek) öt burkából egyedül a kauzális burok állandó az emberi birodalomban. Ez növekszik az inkarnációkon keresztül az én minden új tapasztalatával, amely megőrződik a kauzális burokban mentális atomok és kauzális molekulák formájában.
A négy alacsonyabb burok minden inkarnáció befejeztével feloszlik és minden új inkarnáció kezdetén új formálódik. A halál folyamatában az éteri burok a három magasabb burokkal együtt elszakad a fizikai szervezettől. Ezután már nem lehetséges a felélesztetés, hanem azonnal megkezdődik a fizikai szervezet szétesése.
Míg az emocionális, (érzelmi) mentális és kauzális burok megszabadulnak az éteri buroktól, az éteri burok a fizikai szervezet mellet marad. Az éteri burok abban az ütemben oszlik fel, mint a fizikai szervezet.
Az, hogy a hamvasztás kívánatosabb, mint a temetés, nem csak higiéniai szempont, hanem elősegít egy gyorsabb elszakadás is a fizikai létezéstől.
Miután a monád elhagyta az elnyűtt fizikai szervezetét annak éteri burkával együtt, az emocionális burkában folytatja az életét. Az emocionális burok fokozatosan feloszlik. Ezután a monád a mentális burkába költözik. Amikor az feloszlik, a monád végül a kauzális burkába költözik.
Miután csak kevés ember aktiválta ezt a tudatosságfajtát, ez az élet a legtöbb ember számára egy álomtalan alvás lesz.
Az én egy alvó állapotban várakozik, hogy újraszülessen a fizikai világban.Ugyanis ez a világ a legfontosabb az ember három világa közül, ez a világ, ahol fejlődik.
Az inkarnációk közötti élet egy pihenő időszak, amely alatt az ember ritkán tanul valami valódi újat, az utolsó inkarnációjának a tapasztalatait tudja csak feldolgozni (legjobb esetben) zavartalanul.
Minél gyorsabban képes az ember megszabadulni az öreg inkarnációs burkaitól, újakat formálni és visszatérni benne a fizikai világba, annál gyorsabban fejlődik. A ciklus a diszkarnációtól (indul a fizikai világtól) az újra megtestesülésig négy fázisra oszlik.
A következő egy rövidre fogott leírása annak, hogy milyen a normális élete egy átlagos, civilizációs embernek ezekben a fázisokban.
Az első fázis alatt a monád az emocionális burkában él. Általában egy rövid öntudatlan időszak után az én az emocionális világban visszanyeri az ahhoz sokban hasonlító tudatosságot, amilyen megelőzően a fizikai világban volt neki.
Az eltérés annyi, hogy elment egy világ a jellegzetes kapcsolat eszközeivel. Amikor az ember elveszíti az erőteljesen aktivált fizikai objektív tudatosságát, egyszerre csak észreveszi, hogy egy bizonyos emocionális objektív tudatossággal rendelkezik.
Egy analógiával élve: Az erős napfényben nem érzékeled az égő gyertya lángját.
Ez az analógia talán segít megérteni, hogyan van egy gyenge szuperfizikai objektív tudatosság elfojtva, amióta az ember a anyagban él és a figyelme erre a valóságra irányul. Az emocionális „látás” kezdetben a három legalacsonyabb molekulafajtára, korlátozódik.
Ebben az anyagban lévő tárgyak a fizikai világ anyagi formáinak hasonmásai. (Az alacsonyabb anyag tartalmaz minden magasabbat.)
Ez gyakran adja a jövevénynek annak hitét, hogy ő még mindig a fizikai világban él. Az emocionális burok fokozatosan feloszlik a legalacsonyabb molekulafajtától kezdődően felfelé.
Amikor a három legalacsonyabb anyag feloszlott, az embernek nincs lehetősége a kapcsolatra a látható fizikai világgal.
Az emocionális világ három legmagasabb gömbjében az anyagi formák a lakók képzeletének teremtményei. Az emocionális anyag a vágy-akaratnak megfelelően formálódik.
A formálódás egy pillanat alatt és leggyakrabban öntudatlanul történik. Ezért az emocionális világ e magasabbik része valamiféle „paradicsomot” szolgáltat, ahol a különféle vallások hívői látják az összes üdvözülési vágyuk beteljesedését.
Ezeknek a viszonyoknak az ezoterikai ismerete nélkül elkerülhetetlen, hogy az ember mindezt mennyországnak és az örökkévalóságban lévő végállomásának fogadja el.
A második fázis alatt, az emocionális burok teljes feloszlása után, az ember a mentális burkában él. Miután lehetetlen számára a mentális objektív tudatosság, az élete a mentális világban egy abszolúte szubjektív gondolati élet lesz.
Az ember nem is gyanítja, hogy egy anyagi valóság van körülötte. Miután a szenvedés csak a fizikai és az emocionális világban és azoknak is csak a három legalacsonyabb molekulafajtájában létezik, a mentális világban nincs semmi, ami megzavarhatja vagy nyugtalaníthatja őt.
Az ember mennyei boldogság, tökéletesség, mindentudás és mindenhatóság érzése abszolút ebben a teljesen befelé forduló létezésben. Minden vágyódás, valamennyi terv, amelyek sosem teljesültek a fizikai világban, tökéletes valósággá válnak ebben a képzelet szülte világban. Mindenki, akit az ember látni akar, azonnal láthatóvá válik.
A mentális világban az élet hasonlít a „mennyország” vallási legendákhoz és egy örömteli létezésre és a fizikai felejtésére szánták.
A mentális burok feloszlását követi a harmadik fázis, az élet a kauzális burokban, a kauzális világban. Csak az az ember képes élni egy tudatos kauzális életet, aki aktiválta a kauzális intuíciót a fizikai élete során.
Ugyanez igaz minden tulajdonságra és képességre – ezeket a fizikai élet során kell elsajátítani.
Csak a kauzálisan tudatos embernek van folytonos tudatossága inkarnációról inkarnációra. Mindenki más álomba merül a kauzális burkában.
Amikor végül felébrednek, nincs emlékük az előző inkarnációikról, mivel az emocionális és mentális burkuk, amelyek őrizték ezeket az emlékeket, régen feloszlottak.
Az, hogy mennyi ideig tart az élet az emocionális és mentális világban, tehát a burkok életétől függ.
Az emocionális burok élettartama hasonló módon változhat, mint a fizikai szervezeté, néhány évtől száz évig vagy tovább. Mindent összevetve a burkok élettartama attól függ, hogy mennyi időre van szüksége az embernek azoknak az egyéni tapasztalatoknak a feldolgozásához, amelyek összegyűltek a burkaiban a fizikai élete során.
Vannak emberek, akik emocionálisan annyira nemesedtek, hogy még a halál pillanatában elhagyhatják az emocionális burkuk azonnal feloszló alacsonyabb molekulafajtáit. És vannak olyanok is, akik mentálisan olyan intenzíven feldolgozták a fizikai tapasztalataikat, mialatt élték őket, hogy tekintélyesen rövidíthetik az életüket a mentális világban, ami egyébként száz évekig eltarthat.
A mentális burok élettartama egyébként attól függ, hogy mennyi ideát gyűjtöttaz ember a fizikai élete során és mennyire voltak azok életerősek.
A kauzális burokban eltöltött tudatos és (leggyakrabban) nem tudatos élet eltarthat olyan sokáig, mint az élet a mentális világban, sőt még tovább, ha az emberiség éppen inkarnálódott részében a körülmények alkalmatlanok:
Túl magas átlagszínvonal egy primitív egyén inkarnálódásához, vagy fordítva, túl alacsony egy fejlett egyén inkarnálódásához.
A negyedik fázis akkor kezdődik, amikor az embert felébresztik ismét inkarnálódni.
Ekkor egy embrió már formálódik a számára a várandós anyja fizikai szervezetében.
A vágyakozás egy új életre vonzza az embert a fizikaihoz. A kauzális burkának segítségével ösztönösen kialakít egy új mentális és emocionális burkot.
A három burkában lévő monád kapcsolódása a két fizikai burokhoz a születés pillanatában történik, amikor az új inkarnáció megkezdődik. Ez általában az „első síráskor” következik be. Addig az embriónak nincs „lelke” és addig azállati birodalomhoz tartozik.
A csecsemő egy új személyiség, de egy öreg egyéniség.
Ami új, az az inkarnáció új burkai, ami öreg, az a kauzális burkában lévő monád, az összes életének a kauzális burkában lévő tapasztalataival, a tulajdonságaival, képességeivel, egy már megformált egyedi sajátossággal. Mivel az öreg burkok elvesztek (a kauzális stádium előtt), nincsen emlék a megelőző létezésekről, bár a mindenre kiterjedő tapasztalás megőrződikhajlamokként.
Hogy az egyén az új inkarnációjában mennyire sikeres az újraaktiválásukban, függ az újraemlékezés, a fejlődés, az önmegvalósítás kedvező alkalmaitól, az embertársai segítségétől és megértésétől.
Forrás: Lars Adelskogh – A Magyarázat c. művéből
OSZD MEG másokkal is!