A tudomány számára a mai napig rejtély, hogy miért ásítunk. Most egy új elmélet született róla. Ez a teória viszont tényleg közel jár az igazsághoz.
Az egy közkeletű mítosz, hogy akkor ásítunk, ha álmosak vagyunk, vagy ha éppen unatkozunk, és nincs kedvünk eléggé figyelni. Ez a mítosz aztán világszerte elterjedt, és az ásítás az unalom egyik szimbólumává vált, holott alig van köze hozzá.
Később egy másik elmélet született az ásításról, mivel a tudomány évtizedeken át nem tudta megmagyarázni, miért van ez a jelenség.
Akárhány vizsgálatot, mérést, és kutatást készítettek, senki nem tudta megmondani, hogy pontosan mi a szerepe annak, hogy ásítunk.
Ebből született meg az az elmélet, miszerint azért ásítunk, mert így próbálunk sokkal több oxigént juttatni az agyunkba. Ebben sokáig úgy gondolták, hogy van is valami, mert az emberek oxigén hiányos környezetben, vagy melegben gyakrabban ásítoztak.
Azonban később kiderült, hogy ez csak kis szelete az egésznek, és ez még mindig nem a megfelelő magyarázat a jelenségre.
Most azonban a legújabb elmélet talán ténylegesen közel járhat az igazsághoz.
Egy kutatás során ugyanis összesen 24 állatfajt és 205 ásítást vizsgáltak meg, persze főleg kutyákat és macskákat, de az alanyok között lovak, sünök és csimpánzok is voltak.
Észrevették, hogy minden állatfaj egy kicsit máshogy, más ideig ásít. Tudták, hogy ez egy komoly összefüggés, így tovább elemezték az adatokat.
Azt a következtetést vonták le a sok adat elemzéséből, hogy minél nagyobb az állat agya, annál hosszabb az ásítás mértéke.
Az adatok alapján pedig még mindig az emberek vezetik a listát, átlag 6 másodperccel. Ez egyébként alátámasztja azt az elképzelést, hogy az ásításnak mégiscsak köze van az agyunkhoz, de nem valószínű, hogy oxigént szállít oda, inkább az evolúciós fejlődéshez kötötték a dolgot.