Sokan nem tudják, de egy rövid ideig a Földnek is volt gyűrűje, méghozzá a hidegháború alatt.
A hidegháborús időszak számtalan nemzetben szülte meg a világ legvadabb gondolatait. Volt, amit megvalósítottak, míg voltak olyanok, amik szerencsére nem jutottak tovább a tervezőasztalnál.
Ilyen volt többek között a NASA titokzatos űrbázis tervezete, bár állítólag végül a legnagyobb titokban megépítették, és évtizedeken át vizsgálták vele az emberiséget, és más nemzeteket.
Még olyan elmebetegnek tűnő tervek is voltak, melyek szerint egy hatalmas nagy erejű atombombát dobtak volna rá a Holdra.
Azt viszont csak kevesen tudják, hogy a Földünknek a hidegháborús törekvések jóvoltából rövid ideig gyűrűje is volt. Igen, jól olvastad, olyan gyűrűje, mint a Neptunusznak vagy a Szaturnusznak van.
De hogyan is történhetett ez meg, és miről is van szó? Nos, a hidegháború alatt rengeteg ötlet járt-kelt az emberek fejében.
Mielőtt még léteztek volna telekommunikációs műholtak, Amerika nagyon félt attól, hogy a föld alatt, és az óceán aljzatán futó kommunikációs kábeleket egyszer csak elvágja az ellenség. Ha ez bekövetkezett volna, egy pillanat alatt megvakult volna Amerika hidegháborús „szeme”.
Ha ez bekövetkezett volna, szinte lehetetlenné vált volna a kommunikáció a tengerentúli csapatokkal. A rádió is szóba jött ugyan, de a vezetőség nem tartotta kellően megbízhatónak az akkor még valóban ilyen-olyan apróbb gondokkal működő rendszert és technológiát.
Ezért az 50-es években egy olyan különleges ötletet valósítottak meg, mely ma meglehetősen bizarrul hangzik, és talán el sem hisszük.
1958-ban el is indult a megvalósítása Project West Ford név alatt.
Előállítottak egy a Föld körül keringő, rengeteg apró rézdarabból álló gyűrűt. Ezzel ugyanis fogni lehetett a jeleket, így ha átvágták volna a Szovjetek a kábelt, nem szenvedtek volna jelentős stratégiai hátrányt az amerikaiak.
Ehhez a művelethez egy hajszál vastagságának a negyedével rendelkező réztű hálózatot gyártottak le, egész pontosan 480 millió darabot.
Azért éppen ekkorákat, mert az 1,8 centis hossz éppen a fele volt a kommunikációban használt 8 Ghz-es rádióhullámok hullámhosszának, könnyeddé tette a rádiójelek továbbítását.
A gyűrűt egy önműködő járművel szerették volna az űrben „összerakni”, azonban első próbálkozásra ez a terv kudarcba fulladt. Azonban annyira nagy volt a Pentagon részéről a nyomás, és az elhatározás, hogy tettek egy második műveleti próbát, ez már sikerrel járt.
Végül 3700 kilométeres magasságban összeállt egy 15 km széles és 30 km vastag gyűrűvé, ami áthaladt az Északi- és a Déli-sarkon is.
Ironikus módon a fordulat csak ezután következett be, ugyanis mire kész lett, a távközlési műholdak technológiája addig fejlődött, hogy már telekommunikációs cégeknek is megvolt ez a technológia, nemcsak a hadseregnek, így gyakorlatilag teljesen feleslegesé vált.
Az űrben szétszóródó tűk elkezdtek kommunikációs zavarokat okozni, így még szerencse, hogy áttértek a másik technológiára.
A Földnek ez a gigantikus, állítólag régen az űrből is látható gyűrűje lassan szétesett, ahogyan a tűk szétszóródtak és nőtt a távolság közöttük.
A hetvenes évekre aztán teljesen megsemmisült. A legtöbb tű még a légkörbe visszahullva elégett, de voltak olyanok, melyek a sarkvidéken csapódtak a felszínbe. Így eshetett meg, hogy a Földnek ha csak egy rövid időre is, de volt egy mesterséges gyűrűje.