Úgy tűnik, végre megvan a Plútó szívét övező régi rejtély megoldása.
Korábban az a feltételezés járta a csillagászok és űrkutatók körében, hogy a több ezer kilométeres becsapódási krátert, melyet Sputnik Planitina-ként neveztek el, egy űrbéli ütközés során keletkezett.
Feltehetően egy óriási aszteroida csapódhatott be, így keletkezett maga a kráter, ami fagyott nitrogén maradványokat és jegeket tartalmaz jelenleg.
Ez az elmélet azonban nincs így, a legújabb kutatások egy másik elképzelés valóságát tárták a kutatók elé. Ezzel végre megfejtődött a Plútó szívét övező rejtély.
A friss eredményekből egyértelműen kitűnik, hogy a jégfelhalmozódás következett be először, majd az összegyűlt anyag lejjebb nyomta a terepet, valahogyan úgy, ahogyan Grönland hatalmas jégtakarója teszi a Földön.
Tehát a szóban forgó szív alakú terület nem egy becsapódási kráter eredménye, hanem egy sokkal lassabban végbemenő, természetes folyamat része, és eredménye volt.
Az északi szélesség 25. fokán elhelyezkedő anomália nem véletlenül ott alakult ki, ennek komoly jelentősége volt, amire először nem figyeltek kellőképpen a vizsgálatok során.
Magát a Sputnik Planitiát a New Horizons NASA szonda fedezte fel még 2015 júniusában, és már akkor rejtély övezte kialakulását.
Aszámítógépes modelljek azt sugallják, hogy a jég az északi és déli 30. szélességi kör környékén halmozódna fel, mert ezek a törpebolygó leghidegebb régiói.
A szimulációk azonban még ennél is több hasznos információt mutattak ki a jelenséggel kapcsolatban. A jég ugyanis nem sávosan halmozódott fel, ahogyan azt várták volna, hanem egyetlen jégsapka jött létre.
A a jég elkezd felhalmozódni egy területen, az a régió több napfényt ver vissza, ennélfogva hidegebbé válik környezeténél, ami nagyobb arányú jégfelhalmozódást idéz elő.
A New Horizons adatain alapuló korábbi vizsgálatok azt sugallják, hogy a Sputnik Planitia jege legalább 2-3 kilométer vastag – vagy valószínűleg még ennél is vaskosabb.
Hamilton szerint ezáltal a Plútó teljes tömegének minimum 0,03 százaléka koncentrálódik a jégsapkában, ami már elegendő anyag hozzá, hogy a terepet lenyomja, és hatalmas medencét hozzon létre.
Bár geológiai folyamatról van szó, de geológiai léptékben mérve gyors folyamatként mehetett végbe ez a felhalmozódás.
Emberi léptékben számolva viszont egy roppant lassú folyamatról lehetett szó, ami az elmúlt egymillió év során alakulhatott ki.
Ez a felfedezés azért is fontos, mert egyre több csillagászati modell ábrázolja a Plútót egy nedves, ámde hideg égitestnek. A Plútó magja körül pedig sok űrkutató folyékony vizet sejt, ugyanis a Plútó magja talán még mindig nem hűlt le, és emiatt hőt termel, ami megolvasztja az ott található fagyott jeget.