Megfejtették, milyen lehetett az ősmagyar karácsony - ezen megdöbbentetk a történészek is

2019. december 25., szerda




A magyar őstörténetre jellemző forráshiány miatt népünk eredetét homály fedi, a Kárpát-medencében berendezkedő nagyfejedelemség politikai, társadalmi viszonyaira, a magyarság életmódjára csupán információmorzsák alapján van némi rálátásunk. Tudományágak összefogásából remélhetőleg egyre többet tudunk meg, de a teljes kép megrajzolása még nagyon távoli.

Eleink hiedelemvilága, szokásai is a múlt ködébe vesztek, évszázadok alatt felszívódtak a keresztény kultúrába. A helyzet azonban itt sem reménytelen, az ősi népi szokásokat máig megőrző keleti közösségeket vizsgálva mégiscsak lehet némi fogalmunk róla. Karácsony lévén mi más is állna most a célkeresztben, mint az „ősmagyar karácsony”?

Tabu, tiltás, félelem

Kezdjük azzal, hogy a decemberi napforduló minden nép kultúrájában mély nyomokat hagyott, de míg a kereszténységben az ünnepkör a fény, a megváltás, egyfajta reménnyel teli pozitív időszak eljövetelét jelenti Jézus születése által, korábban egészen más volt a helyzet.

Az archaikus vonásokat még megőrző rokon kultúrák alapján valószínűsíthető, hogy a magyarság ősei számára ez egy sok tabuval, tiltással és félelemmel összekapcsolt időszak lehetett

– mondja a 24.hu-nak Dr. Kerezsi Ágnes néprajzkutató, a Magyar Néprajzi Múzeum nyugállományú munkatársa, az ELTE oktatója. A szakember évtizedek óta tanulmányozza a nyelvrokon kis népek kereszténység előtti vallását, kultúrájuk ősi jegyeit, többször járt személyes kutatóúton az Urál hegység térségében. A téli napfordulóhoz kapcsolódó ősi elképzelésekbe jó bepillantást nyújtanak a Káma folyó környékén élő udmurtok, akik hitvilágukban egy sor archaikus elemet megőriztek erről az időszakról is.

A napforduló a legfélelmetesebb



A téli napforduló (december 22.) és a mai vízkereszt (január 6.) közti durván két hét adja az északi féltekén az év legsötétebb napjait, pontosabban ilyenkor leghosszabbak az éjszakák és legrövidebbek a nappalok. Ez az ősi hitvilág szerint a szellemjárás időszaka, amikor sötétedés után a föld alatt élő gonosz, ártó lelkek folyókon, tavakon, valójában bármilyen vízen keresztül feljönnek közénk.

A lenti világ a miénk fordított mása, a mi éjjelünk nekik a nappal, tehát jelenlétükre sötétedéstől hajnal hasadtáig kell számítani. Az ilyenkor érvénybe lépő számtalan tabu és tilalom lényege, hogy a szellemlények és az emberek ne keveredhessenek, a két világot időben és térben elválasszák egymástól.

A napforduló éjjele volt a legveszélyesebb, alkonyat után az emberek nem mozdultak ki házaikból, pisszenni is alig mertek, igyekeztek észrevétlenek maradni napkeltéig.

Óvakodtak a víztől

Teljesen persze később sem lélegezhettek fel. Sötétedés után, aki csak tehette, ki sem lépett otthona ajtaján, és nem kelt át hídon, hiszen a folyó maga az „alvilág kapuja”. 

Ha valaki mégsem tudta elkerülni, hangosan kérte a főisten segítségét, míg csak át nem jutott a túlpartra. Az udmurtoknál ő Immar, vagyis: „Ó, Immar, segíts!” Sötétben a szellemek elhagyott hajlékokban adnak egymásnak találkát, ezért nyilvánvalóan ilyenek közelébe sem szabad menni.

A szükséges minimumra csökkentették e két hétben a vízzel való bármely munkát is. Ha valaki mosott, igyekezett minél hamarabb végezni, és a helyet, ahova a mosóvizet kiöntötte, azonnal hóval fedte vagy bármi mással elrejtette – logikus, hogy nem akart maga újabb átjárót nyitni a holt lelkeknek. 

A száradó ruhát sem volt érdemes sötétedés után kint hagyni, mert reggelre a szellemek szétdobálták, összekoszolták azokat.

Az aktív védekezés egy eszköze volt a nálunk is ismert betlehemezéshez hasonló „játék”: fiatalok jártak házról házra, céljuk az elhunyt ősök megjelenítése volt, hogy megvédhessék tőlük magukat és a háziakat.

A nők férfinak öltöztek, a férfiak nőnek, kifordítva vették fel a bundát, elváltoztatták magukat. A megidézett szellemek összezavarodtak, nem ismerték fel az embereket, ártani sem tudtak nekik

– magyarázza Kerezsi Ágnes. Sőt még a hangjukat is eltorzították, sokszor pedig meg sem szólaltak, az egész egy pantomimjáték volt. A fiatalok cserébe ajándékot, ételt kaptak, aminek egy részét a falu szélére vagy a temetőbe vitték a holtaknak.

Ez utóbbi lehetett ünnep, néhol tüzeket is gyújtottak, az emberek azokon átugorva szabadultak meg az esetleg rájuk tapadt szellemektől. A teljes időszak viszont cseppet sem volt békés, boldog, és emelkedett, mint ma a karácsony. A szakember megerősíti cikkünk elején idézett szavait:

Őseink számára ez az időszak a szorongásról, félelemről szólt, arról, hogy lehetőleg minél előbb és baj nélkül túl legyenek rajta.

A napfordulóból a kereszténység hatására lett ünnep, Jézus és a fény eljövetele oldotta a félelmeket. 

Persze nem állíthatjuk, hogy a „pogány magyarság” úgy és aszerint töltötte e napokat, ahogy azt leírtuk, ám az Ural népeinek hagyományai nagyon sok közös, archaikus vonást átmenthettek az első évezredből.

OSZD MEG másokkal is!

Forrás: 24.hu

érdekes rejtélyek történelem


Megtekintések száma: 6477





Szólj hozzá Te is a cikkhez

Ez is érdekelhet