Hol található a tudatunk? Régóta abban a hitben nevelnek bennünket, hogy az a fejünkben helyezkedik el, hogy a szellemi tevékenység nem más, mint agyi aktivitás.
Én viszont azt állítom, hogy a tudatunk jóval túlmutat az agyunkon, olyan mezőkön át, melyek összekötnek bennünket környezetünkkel és egymással..
A mentális mező az agyban gyökerezik, ahogy a mágneses mező a mágnes körül, mely magához a mágneshez kapcsolódik, vagy ahogy a mobiltelefon körüli átviteli mező, mely a telefonhoz és belső elektromos tevékenységéhez kötődik.
Ahogy a mágneses mező kiterjed a mágnes körül, és az elektromágneses mező a mobiltelefon körül, úgy terjed ki az agy körül a szellemi mező is.
Tudat
Ez a szellemi mező segít megmagyarázni a telepátiát, a megbámult és széles körben elterjedt, de megmagyarázatlan képességeket. Mindenekfelett a szellemi mezők állnak a normális érzékelés hátterében. Ezeknek lényeges része a látás.
Nézz most körbe! Vajon a képeket az agyadon belül látod? Vagy azok rajtad kívül vannak, csak úgy tűnik, mintha belül lennének?
A szokásos elmélet szerint van egy egyirányú folyamat: a fény belép, de semmi sem lép ki. A fény befelé mozgása eléggé ismert. Ahogy egy lapra nézel, a visszavert fény a felületéről az elektromágneses mezőn keresztül bejut a szemedbe. A szemlencséid a fényt fókuszálva fejjel lefelé néző képeket vetítenek a retináidra.
A fény ráesik a retina pálcika és csapsejtjeire elektromos változásokat hozva létre bennük, melyek különböző mintázatú változásokat váltanak ki a retina idegekben. Az idegi impulzusok eljutnak a látóidegekbe, majd az agyba, ahol bonyolult mintázatú elektromos és kémiai aktivitást keletkeztetnek. Eddig minden rendben. Mindezen folyamatok tanulmányozhatók, és már meg is tették neuronfiziológus és más szakértők a látást és az agyi aktivitást vizsgálva.
De aztán valami nagyon titokzatos történik. Tudatosan tapasztalod amit látsz, a papírlapot magad előtt. Tudatában vagy a nyomtatott szavaknak és jelentésüknek is. A standard elmélet szempontjából semmi sem indokolja, hogy miért kellene egyáltalán tudatosnak lenned. Az agyi mechanizmusoknak tudatosság nélkül is ugyanúgy kellene működniük.
Majd jön egy újabb probléma. Amikor nézed a lapot, nem úgy tapasztalod ezt a képet, hogy az agyad belsejében van, ahol lennie kellene. Ehelyett azt tapasztalod, hogy ez a kép fél méterre előtted található. A kép a testeden kívül van.
Minden fiziológiai kifinomultság, és a standard elmélet sem ad magyarázatot a legközelebbi és legközvetlenebb tapasztalatodra. Minden tapasztalatod állítólag az agyad belsejében van, egyfajta virtuális valóságshow a fejedben.
Ez azt jelenti, hogy a koponyádnak kívül kell esnie mindenen, amit látsz: ha felnézel az égre, a koponyádnak az égen túl kell lennie! Ez egy abszurd ötletnek tűnik, de egy szükségszerű következménye a tudat az agyban elméletnek.
Az általam javasolt ötlet annyira egyszerű, amennyire nehéz felfogni. A lap képe úgy tűnik, hogy a szemeid előtt van, nem pedig mögötte. Nem az agyadban van, hanem az agyadon kívül.
Így a látvány magában foglalja a befelé mozgó fényt és a képek egy külső kivetítését is.
A mentális mezőkön keresztül az elménk eléri, hogy megérintse azt, amit nézünk. Ha ránézünk a tíz kilométerre lévő hegyre, az elménk kinyúlik tíz kilométerre. Ha a távoli csillagokra tekintünk, az elménk az egekbe, szó szerint csillagászati távolságokba ér el.
Néha, amikor ránézek valakire hátulról megfordul, és egyenesen rám néz. És néha hirtelen megfordulok, és találok valakit, aki engem bámul. A felmérések azt mutatják, hogy az emberek több mint 90 százalékának volt már ilyen tapasztalata.
Az érzés, hogy bámulnak, nem fordulhat elő, ha a figyelem teljesen a fejben van. De ha kinyúlik, és összekapcsol bennünket azzal, amire nézünk, akkor a tekintetünk hatással lehet arra, ami nézünk. Ez csak egy illúzió, vagy annak az érzése, hogy néznek bennünket valóban létezik?
Ezt a kérdést fel lehet tárni egyszerű, olcsó kísérletekkel. Az emberek párban dolgoznak. Egy személy, az alany háttal ül a másiknak bekötött szemmel. A másik személy, a néző az alany mögött ül, és egy véletlen sorozatban bármikor ránéz az alany nyakára, vagy félrenéz, és valami másra gondol. Minden próbálkozás kezdetét egy hangjelzés jelenti. Minden próba körülbelül tíz másodpercig tart, és az alany hangosan kitalálja, hogy “néz” vagy “nem néz”.
Több mint 100 ezer vizsgálatot végeztek, és az eredmények túlnyomórészt pozitívak, és statisztikailag nagymértékben szignifikánsak. Az érzés, hogy valaki néz akkor is működik, ha az embereket egy zárt láncú TV-n keresztül figyelik.
Az állatok is érzékenyek arra, ha egy ember nézi őket, és az emberek is, ha állatok figyelik. Úgy tűnik, hogy ez az érzékenység széles körben elterjedt az állatvilágban, és lehet, hogy a ragadozó-zsákmány kapcsolat keretében alakult ki: egy állat, amely megérezte, hogy egy rejtőző ragadozó bámulta, nagyobb esélyei voltak a túlélésre, ellentétben egy olyannal, melynek nem volt meg ez a képessége.
Művelt emberek nőttek fel úgy, hogy azt hitték, a telepátia nem létezik. Ahogy más úgynevezett lelki jelenséget is elutasítottak, mint illúziót. A legtöbben, akik magukévá teszik ezeket a véleményeket, ezt nem a bizonyítékok közeli vizsgálata alapján teszik.
Azért teszik, mert van egy tabu a telepátiával szemben. Ez a tabu kapcsolódik az uralkodó paradigmához vagy valóságmodellhez az intézményes tudományon belül, mely szerint a telepátia és más lelki jelenségek, melyek azt sugallják, hogy ezek egyfajta titokzatos “távolból cselekvések”, nem is létezhetnek.
Ez a tabu egészen a felvilágosodásig nyúlik vissza, legalább a XVIII. század végéig. De ez nem az a hely, ahol ennek történelmét vizsgáljuk. Inkább összefoglalok néhány újabb kísérletet, melyek azt sugallják, hogy a telepátia nem csak hogy létezik, hanem például normális része az állati kommunikációnak.
A telepátia témája tizenöt évvel ezelőtt kezdett el érdekelni, és elkezdtem vizsgálni bizonyítékait a legismertebb állatoknál, a házi kedvenceknél. Hamar rátaláltam kutyák, macskák, papagájok, lovak és más állatok tulajdonosainak történeteire, melyek azt sugallták, hogy ezek az állatok úgy tűnik képesek olvasni gazdáik fejében és a szándékaiban.
Nyilvános felhívásokon keresztül felépítettem egy nagy adatbázist az ilyen történetekből, mely jelenleg 3500 esettanulmányt tartalmaz. Ezek a történetek több csoportra oszthatók. Például sok macskatulajdonos mondja azt, hogy úgy tűnik az állatuk megérzi, ha azt tervezik, hogy állatorvoshoz viszik őket, még mielőtt elővették volna a macskahordozót, vagy bármilyen nyilvánvaló jelét adták volna, hogy mi a szándékuk.
Vannak, akik azt mondják, hogy a kutyák tudják, mikor fognak sétálni menni, még akkor is, ha egy másik szobában, látó- vagy hallókörön kívül tartózkodnak, és amikor a személy még csak gondolkodik azon, hogy elvigye őket sétálni.
Természetesen senki sem találja meglepőnek ezt a viselkedést, ha ez egy rutinszerű időpontban történik, vagy ha a kutya láthatja a személyt felkészülni arra, hogy elmenjen, vagy ha a “séta” szót hallja. Ők úgy gondolják, hogy ez telepatikus, mert úgy tűnik, hogy mindezen nyomok hiányában történik.
Az egyik leggyakoribb és leginkább tesztelhető állítás a kutyákról és macskákról az, hogy tudják, mikor jönnek haza a gazdáik, és bizonyos esetekben érkezésüket tíz perccel vagy még korábban előre jelzik.
Véletlenszerű háztartási felmérésekben Nagy-Britanniában és Amerikában a kollégáimmal úgy találtuk, hogy körülbelül a kutyatulajdonosok 50 százaléka, illetve a macskatulajdonosok 30 százaléka véli úgy, hogy az állatok előre jelzik a háztartás valamelyik tagjának az érkezését.
Több száz videóra vett kísérleten keresztül bemutattuk, hogy a kutyák akkor is reagálnak a tulajdonosuk azon szándékára, hogy hazamenjenek, ha több kilométer távolságra vannak, még akkor is, ha véletlenszerűen kiválasztott időpontban térnek haza, és akkor is, ha ismeretlen járművel, például taxival utaznak.
A telepátia úgy tűnik az egyetlen hipotézis, mely megmagyarázhatja a tényeket. Az állatok megmagyarázhatatlan teljesítőképességének kutatása során több tucat kutyáról és macskáról hallottam, melyeknél úgy tűnt, hogy előre megérezték a tulajdonosuk telefonhívását.
Például amikor a Kalifornia Egyetem neves professzorának házában csörög a telefon, a felesége tudja, hogy férje van a vonal túloldalán, mert Whiskins, az ezüst cirmos macska rohan a telefonhoz, és ráteszi a mancsát a készülékre.
“Sokszor sikerült neki leakasztani a telefont, és olyankor elismerően nyávogott, amikor tisztán hallható volt, hogy a férjem van a vonal másik végén,” – mondta el a feleség. “Ha valaki más telefonál, Whiskins tudomást sem vesz róla.”
A macska akkor is reagál, ha Afrikából vagy Dél-Amerikából telefonál haza. Ez arra késztetett engem, hogy mérlegeljem, vajon magam is rendelkeztem ezzel a fajta tapasztalattal, amikor mindenfajta látható ok nélkül gondoltam emberekre, akik kicsivel később felhívtak?
Megkérdeztem a családomat és a barátaimat, hogy volt-e valaha is ilyen élményük, és hamarosan úgy találtam, hogy a legtöbben nagyon is jól ismerik azt. Néhányan azt mondták, hogy amikor az anyjuk vagy a barátjuk, vagy más fontos személy hívta őket, a telefon másképp szólt!
Kiterjedt felméréseken keresztül a kollégáimmal úgy találtuk, hogy a legtöbb embernek látszólag voltak telepatikus tapasztalataik a telefonhívásokkal kapcsolatban. Valójában ez a leggyakoribb fajta nyilvánvaló telepátia a modern világban.
Mindez csupán egybeesés, vagy a szelektív memória okozza, amikor az emberek csak arra emlékeznek, hogy pont arra a személyre gondoltak, amikor megszólalt a telefon, és elfelejtik azokat az alkalmakat, amikor tévedtek? A legtöbb szkeptikus azt feltételezi, hogy ez a helyzet, de egészen a közelmúltig semmiféle tudományos kutatás nem volt ebben a témában.
Kidolgoztam egy egyszerű kísérletet, hogy teszteljem a telefonos telepátiát. A résztvevők kapnak egy hívást négy különböző hívó egyikétől egy előre megbeszélt időben, és ők maguk választják ki a hívókat, általában közeli barátokat, vagy családtagokat.
Minden vizsgálatnál véletlenszerűen választja ki a hívót a kísérletvezető egy dobókocka segítségével. A résztvevőnek meg kell mondani, hogy ki a hívó fél, mielőtt még az bármit is mondana. Ha az emberek csak találgatnának, akkor a helyes válaszok aránya 25 százalék lenne.
Eddig több mint 800 ilyen vizsgálatot végeztünk, és az átlagos sikerességi arány 42 százalék, ami jelentősen meghaladja a véletlen szint 25 százalékát, ennek az esélye 1026 az 1-hez.
Egy olyan sorozat vizsgálatot is végeztünk, amelyben a négy hívóból kettő ismerős volt, kettő idegen, akiknek a nevét a résztvevők tudták, de akikkel még nem találkoztak. Az ismerős hívóknál a siker aránya 56 százalék volt, ami statisztikailag erősen sziginifikáns.
Az idegeneknél ez a véletlen szintjén maradt, egyetértésben azzal a megfigyeléssel, hogy a telepátia általában olyan emberek között zajlik, akik érzelmi vagy társadalmi kötelékekkel rendelkeznek.
Ezen túlmenően azt találtuk, hogy ezek a hatások nem csökkennek a távolság növekedésével. Volt néhány résztvevőnk Ausztráliából vagy Új-Zélandról, és ők is ugyanúgy tudták azonosítani, hogy ki hívta őket, mint azokat, akik pár emelettel lejjebb, vagy pár kilométerrel távolabb voltak.
Parapszichológusok laboratóriumi tanulmányai szignifikáns statisztikai bizonyítékokat nyújtottak a telepátiára. De a legtöbb laboratóriumi kutatás meglehetősen gyenge hatást bizonyított, valószínűleg azért, mert a legtöbb résztvevő és “küldő” idegenek voltak egymásnak, és a telepátia általában a a társadalmi kötődésektől függ.
A telefonos telepátia kísérletek sokkal erősebb és megismételhetőbb eredményeket adnak, mert azokban olyan emberek érintettek, akik jól ismerik egymást. Azt is megállapítottam, hogy feltűnő telepatikus kapcsolat van a szoptató anyák és a babák között. Hasonlóképpen, ahogy a háziállatok telepatikus reakciói tulajdonosuk felé az erős szociális kötelékektől függ.
Ez arra utal, hogy ezek a kötelékek annak a mezőnek az aspektusai, mely egymáshoz kapcsolja a társadalmi csoportok tagjait (amit morfikus mezőnek hívok), ami úgy viselkedik, mint a csoport elválasztott tagjai közötti adatátviteli csatorna. A telepátia szó szerinti jelentése “távérzékelés”, és ez általában magában foglalja az igények, szándékok és a szorongás kommunikációját.
Néha a telepatikus reakciókat érzésekként tapasztaljuk meg, néha látomásokként, vagy hangokat hallunk, és néha az álmainkban. Sok ember és háziállat reagált, amikor olyan embereket, akikkel összeköttetésben voltak baleset ért vagy meghaltak, még akkor is, ha az sok kilométerrel távolabb történt.
Van a kvantumfizikában egy analógia erre a folyamatra: ha két részecske része volt egy azonos kvantumrendszernek, és azokat térben elválasztották, megtartották a rejtélyes kötődést. Amikor Einstein először rájött a kvantumelmélet ezen következményére, azt gondolta, hogy a kvantumelmélet nem stimmel, mert abból az adódik, amit ő úgy nevezett, hogy ez egy “kísérteties távolhatás”.
A kísérletek kimutatták, hogy a kvantumelmélet helyes, és Einstein tévedett. A változás egy rendszer egyik elkülönített részében azonnali hatással van egy másikra. Ezt a jelenséget nevezik kvantum nonlokalitásnak vagy szétválaszthatatlanságnak.
A telepátia, abban az értelemben, hogy megbámulnak csak akkor paranormális, ha “normálisnak” definiáljuk azt az elméletet, hogy az tudat csak az agyban található. De ha a tudatunk az agyunkon túl kapcsolatban van mások tudatával, mint ahogy látszik, akkor a jelenség, mint a telepátia, és annak az értelme, hogy valaki bámul, normálisnak tűnik. Ezek nem kísértetiesek és ijesztők, és nem az emberi pszichológia rendellenességei, hanem biológiai természetünk részei.
Persze nem azt mondom, hogy az agy lényegtelen az elme megértésében. Ez nagyon fontos, és a legújabb előrelépések az agykutatásban sok mindent elmondanak. Elménk a testünk középpontjában, és különösen az agyunkban van.
Azonban nem csak az agyunkra korlátozódik, hanem azon túl is terjedhet. Ez a kiterjedés az elme mezőin keresztül történik, amelyek az agyunkon belül és kívül is léteznek.
A kiterjesztett tudat elképzelése tapasztalataink jobb megértését teszi lehetővé, mint az “elme az agyban” elmélet.
Mindenekfelett ez megszabadít bennünket. Többé már nem vagyunk bebörtönözve koponyánk szűk iránytűjébe, hogy az elméink elkülönültek és egymástól elszigeteltek. Többé már nem vagyunk elidegenedettek a saját testünktől, a környezetünktől és a többi embertől.
forrás: charoninstitute.wordpress.com
OSZD MEG másokkal is!