A lidércfény a nép hiedelme szerint valakinek a holtteste, vagy valamilyen állati tetem felett imbolyog. De vajon tényleg létezik?
A tündérmesék és a népi hiedelmek egyik legtöbbet emlegetett és legfélelmetesebb jelensége a lidércfény. Ez vezeti a biztos halálba az ingoványban botladozó gyanútlan utast, ez téríti le a biztonságos ösvényről az erdő sűrűjében cserkelő vadászt.
A lidércfény a nép hiedelme szerint valakinek a holtteste, vagy valamilyen állati tetem felett imbolyog. A szájhagyomány szerint a hajdani csataterek rosszul elföldelt tömegsírjait is éjszakánként lidércfény mutatta.
Wirt Sikes kutató említ a brit tündérmesékről szóló könyvében egy földművest, aki szürkületkor éppen hazafelé tartott, amikor egy különös fényt pillantott meg maga előtt az úton. Amint közelebb ért hozzá, látta, hogy a fény egy homályos alak imbolygó lámpásából ered. Az alak előtte ugrándozott, ő pedig mérföldeken át követte. Végül arra eszmélt, hogy egy mély szakadék szélén áll, melynek az alján egy vadul tajtékzó folyó hömpölyög. Az imbolygó alak gond nélkül átugrotta a hatalmas szakadékot, eloltotta a lámpát és eltűnt. Ő pedig ott maradt egyedül az ismeretlen sötétségben.
Hasonló történetekkel találkozhatunk bármely nép legendáriumában. A mesélő fantáziájának termékei csupán, vagy valós természeti jelenség? Bármennyire hangulatosak és szerteágazóak is a lidércfényhez kötődő legendák, ma már pontosan lehet tudni, hogy valójában egy természeti jelenségről van szó.
Miután Alessandro Volta 1776-ban fölfedezte a metánt, az elsők között próbált magyarázatot adni e különös mocsári tüzekre. Feltételezte, hogy a mocsárból felszálló gázok, illetve valamilyen természetes elektromos jelenség (például villám) kölcsönhatása beindíthat egyfajta égési folyamatot, és így keletkezik az ignis fatus, azaz a bolygó tűz.
A tények azonban e föltételezés ellen szóltak, ugyanis a metán gyulladáspontjához szükséges hőmérséklet (a villámcsapás kivételével) nem fordul elő a természetben.
Hasonló ellentmondásnak bizonyult az is, hogy a lidércfény nem gyújtja meg a környezetében lévő gyúlékony anyagokat, sőt akik a kezüket a fényfelhőcskébe tartották, nem éreztek meleget. A jelenség tehát nem égés, hanem csak fényjelenség. Olyan gáznemű vegyületet kerestek hát, amely a levegőtlen, a bomló szerves anyagot gazdagon tartalmazó iszapban képződik, és amely a levegő oxigénjével érintkezve világít.
Így találtak rá a kutatók a foszforhidrogénre, mely a vízben csak kis mértékben oldódik, fölfelé törekszik, és a levegőbe távozik. A levegővel érintkezve oxidálódik, s ez az oxidáció olyan mértékű, hogy nem égéssel, csupán fényjelenséggel jár. A felszabaduló energia nem emeli a környezet hőmérsékletét, fény formájában sugárzódik.
Napjainkra a lápok, mocsarak területe a minimálisra zsugorodott. Nagy részüket termőfölddé, vagy halastóvá alakították. Joggal gondolhatnánk, hogy ezzel a bolygótüzek, lidércfények ideje is lejárt, visszaküldhetjük a mesék és legendák birodalmába.
A foszforhidrogén azonban változatlanul rendkívül mérgező gáz, bár maga a fényjelenség ártalmatlan. A foszforredukció azonban a mezőgazdaságilag művelt talajokban ‒ különösen a túlöntözött, vagy elárasztott földeken ma is előfordulhat, ha a talajban sok a bomló szerves anyag. Így aki nyitott szemmel jár ilyen földeken, ma is találkozhat lidércfénnyel.
Forrás: Tudnodkell.info