A történelmi magyar múlt egyik nagy rejtélye…
Hogy a valóságnak megfelelő feleletet tudjunk adni erre a kérdésre, meg kell ismernünk a korabeli politikai helyzetet, és az abból logikusan és a magyarság érdekeit szolgáló módon kiértékelhető lehetőségeket megtalálni. Tudom, nehéz feladat ez, de alapul azt kell elfogadnunk, hogy Álmos és Árpád legalább olyan államférfiak és ország-, nemzetvezetésre alkalmas uralkodók voltak, mint a bizánci császárok vagy a hatalmassá lett Arab Birodalom kalifái.
Pontosan itt, az arab terjeszkedésnél kell legelőször alapos körültekintést végeznünk. Ugyanis az arabok nemcsak meghódították már a VIII. században a bizánci birodalom keleti részét, hanem kapcsolatba kerültek a bizánci kultúrával is. Így a damaszkuszi és a bagdadi kalifák a görög filozófia és természettudományi irodalom sok termékét arabra fordították (Aristoteles műveit is), és a görög kultúrát asszimilálva alakították ki a sajátjukat. Így pl. a mecsetek építésében is felhasználták a tulajdonképpen „pártus” eredetű díszítő elemeket és a VIII. században Bizáncban is építettek az ott lévő mohamedánoknak egy mecsetet.
Ez Bizánc valláspolitikai nagyságát és bölcsességét is mutatja, mert a bizánci ortodoxia nem vette át azt a judai szellemet, mely a római kereszténységet jellemezte és ma is jellemzi. És mindez abban az időben történik, amikor Bizánc kemény harcokban küzd az arabokkal, akik már elfoglalták Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot. Afrika északi partvidékét, és csak a IX. században, minden valószínűség szerint a szabír- arab kazárellenes szövetség következtében, mérsékelődik az arabok Bizánc elleni hadművelete. De Álmos és Árpád ismerik jól az arab erők jövőbeni következményeit, és éppen ez az egyik indokuk az áttelepülésre, Atilla földjére való visszatérésre.
Ezt az áttelepülést Bizánc is támogatja valláspolitikai szempontból. Ugyanis a két „keresztény” központ- Bizánc és Róma egymással szemben nem a „szeretet” törvényét gyakorolják, hanem a lelkeken való uralkodásért vívják szellemi síkon egymással az Ideológiai háborút. Így megy a görög Methód püspök a morvák térítésére az alakulásban lévő Moraviába (a mai bécsi medence), de a rómaiak „zsinatra” invitálják, melynek vége az, hogy Regensburgban bebörtönzik. Tehát Bizánc helyesnek véli a Kárpát-medence elfoglalását olyan nép által, kinek fiai nem római- keresztények. Miután Álmos és Árpád személyileg a „császári házhoz” tartozók, és népük hitvilágát jól ismeri a bizánci ortodoxia, Bizánc támogatása biztosra vehető.
Ez pedig az áttelepülés útjának megválasztására döntő érveket nyújt. Ugyanis a dunai hajózás monopóliuma Bizánc tulajdona, és a Duna torkolatánál állomásozó bizánci flotta évenként felhajózik a Dunán a Száváig. De már Álmosnak apja, Ügek biztosította a Duna torkolatánál a szabír végvárat, és ez ott, bizánci és bolgárnak nevezett „turk” környezetben, már 839 óta működik. Történészeinknek az a kitalálása, hogy létezett egy bizánci-szabír szövetséges háború a bolgárok ellen, az eseményekkel nem indokolható.
Ugyanis a Duna bal partját valóban nem szláv, hanem a „mi” fajtánkhoz tartozó népek lakják (valószínűleg kunok), és ezeket nevezik MA, egy évezred után, bolgároknak. Mint már írtam, a „vaskezű” Simeon „bolgár cár sem létezik még ebben a formában. Tehát nincs háború és közös bizánci- szabír hadművelet a bolgárok ellen, mert csak Alpár telepedése szándékozik „Bulgáriát” létrehozni a Tisza torkolatánál.
Ez a korabeli helyzet, mely befolyásolja Álmos és Árpád elhatározását. De nemcsak az övékét, hanem az egész hatalmas népünkét, mely a Volgától a Kaukázusig települt. Közéjük kell számítani azokat a besenyőket is, kikkel a finnugoristák „zavartatják és üldöztetik” hazatérő elődeinket. Nincs külön „Besenyőország” sehol. A „mi” népünk tartozékai ők is. De meg kell állapítanunk azt, hogy ezen a nagy területen települt és nem nomád hatalmas népünk ugyanabban a „háborús lázban”, nyugtalanságban él, mint korunk népei is élnek ma. Az arab hódítás és kegyetlenség, a zsidóvá lett Kazária állandó intrikája, északról jövő viking- normannok megjelenése, és felettük a ma „ruszoknak” nevezett nép mozgolódása okozta mindezt. Így történt, hogy Álmos-Árpád vezérlete alatt álló hatalmas népünk három részre szakadt.
1. A legnagyobb rész: a Kárpát-medencébe áttelepülni szándékozók.
2. A kaukázusi Magyarországba visszatérni akarók és
3. A „tarjánok”, a kievi kovácsipar népe, és az északiak, akikből megalakul majd Magna Hungária népe, ahová 200 év után Juliánus barát is ellátogat.
Álmos és Árpád tehát a következő megállapodásokat, talán szövetségeket kötik az indulás előtt: a) Az északi normann- vikingekkel a kievi kardgyártás védelmére és a kovácsipar folytatására. Ezt indokolja Árpád második házassága a viking hercegnővel, akitől Zsolt születik. b) Az arab kalifákkal arra, hogy hozzájárultak a kaukázusi Magyarország további létezéséhez, azt nem háborgatják. Ennek feltétele a további viking fegyverszállítás és a kaukázusi Magyarországgal való kazárellenes szövetség.
Hogy a Dnyeper melletti „Káta” városok népe csatlakozott-e a hazatérőkhöz, azt ma nem tudhatjuk. Nehéz a szép házakat otthagyni és útra kelni. (Ezt mi tudjuk legjobban, mi, emigránsok.) Azért teszem fel ezt a kérdést, mert ezek a városok szerepelnek a Bíborbanszületettnek kései írásában. De „Zadorogye”. vagy helyesen „Szabír-Ögyék” igazolja Álmosnak azt a nevét, amit születésekor a szüleitől kapott. Tehát nem tudjuk, hogy ezekben a városokban települtek csatlakoztak-e a hazatérőkhöz. Mindenesetre ellátták őket tarhonyával, liszttel, tejporral és szalonnával, meg mindennel, aminek gyártását ők végezték.
Úgy vélem, ezek után megkereshetjük a „hazatérés” igaz útját.
Ide illesztek egy szemléltető térképet. (Finnugoros készítmény.)
A krónikáink úgy mondják, hogy „őseink Etelközből telepedtek át a Kárpát-medencébe”. A mai „hivatalosok” által készített térkép mutatja, hogy ez az „Etelköz” pontosan ott van, azon a területen, ahová a honfoglalás korában még nem létező „vaskezű” Simeon bolgár cár még nem terjeszthette ki „birodalmát”, és így nem gátolhatta a magyarságnak a Kárpát-medencébe való hazatérését, bármennyire is szeretnék ezt a valótlanságot a hazai „történészek” valóságként elhitetni velünk.
Így Álmos és Árpád népének az a része, amelyik a Kárpát-medencébe akart hazatérni, itt, Etelközben, tehát a Duna és a Déli Kárpátok közti „folyóközben” gyülekezett, ami logikus, hiszen – mint már tudjuk – Ügek már előkészítette a Duna torkolata környékén lévő áttelepülési központot, épületekkel, szállási és „áttelelést” biztosító építményekkel, és embernek-állatnak védelmet nyújtott a téli hideg ellen.
A térképre néző és logikusan gondolkodó olvasó most azt kérdetheti: „innen mentek volna északra őseink, hogy a vereckei szoroson összezsugorodva átmásszanak a hegyeken?”
A felelet előtt vizsgáljuk meg a Vereckei- szoros földrajzi helyzetét és helyi adottságait.
A „hágó” magassága 758 méter. Tehát a síkságról 758 méterre kellene „felmászni” embernek, állatnak. Ló és lovas könnyen megteszi, de nem lovas hadseregnek való, hiszen a szoros két oldalán vannak a hegycsúcsok. Északon 1830 m és délen 1130 m magasságúak. Maga a szoros az ÉK- í Beszkidek tartozéka. A Latorca és a Strybe ömlő Oder forrásait köti össze és hossza: 150 km. Kérdezem: lehet-e itt ökrös szekerekkel átjönni és 150 kilométeres úton velük 758 méterre „felmászni”? És miért kellene a Duna bal partján lévő síkságot, ahol víz és legelő is van az állatok részére, hegyes dombvidékkel felcserélni ? (Azért talán, hogy Nemeskürty megírhassa „Verecke híres útjain…” című könyvét?) Itt, a Duna mentén egyedüli nehézség a Vaskapu vidéke, és veszélyesnek is bizonyult a hazatérés idején, mert itt Alpár és bolgárjai valóban megtámadhatták népünket. Ezt azonban Árpád „fürkészői” már jól felderítették, és így az ellene való támadás is előre elgondolt terv szerint ment végbe. Vereckének ily jellemzése után- ismét a logikus gondolkodásra való hivatkozással-felteszem a nagy kérdést:
MIKÉPPEN TÖRTÉNHETETT A „HONFOGLALÁSNAK” NEVEZETT HAZATÉRÉS?
Sajnos itt meg kell kérdőjeleznem Padányi azon elgondolását is, mely szerint kora tavasztól késő őszig sikerült az általa 400.000 főre becsült elődeinknek Dentumagyariából a Kárpátmedencébe átvándorolni.
E sorok írójának meglátásai a következők:
1. Álmos minimális öt évvel az áttelepülés előtt már a Kárpát-medencébe jön, sereggel és nagy kardszállítmánnyal. Itt mint Atilla-vérű egyetlen uralkodó – egységet teremt, és csak a zempléni, volt sziklamezei hun vezérek az ellenlábasai. A nyugatiak által tudósított és leírt és ellenük irányuló „magyar hadjáratok” nem Dentumagyariából, hanem a Kárpátmedencéből indultak, Álmos parancsai szerint. Tekintve, hogy Álmos kardszállítmányokat küldött Kievből, az ő áttelepülése valószínűleg két utat használt a hazatérésre.
Egyik: Kievből egyenesen a Vereckei-hágón át a lovas harcosok és málhás lovaik (szekerek nélkül) és másik: a Duna bal partján az Olt folyóig, és a mellett a 325 m magas Vöröstoronyi-szorost használva, a Marosig (30 km)l, és tovább nyugatnak a Maros völgyében. Itt szekerekkel is jól lehetett „hazatérni”, Azért gondolom, hogy Álmos és kísérete erre jött, mert ő előbb megszemlélte a Duna torkolatának vidékén létesített szállás-telepítést, ahol majd a bizánci flotta fogja hajóin szállítani a hazatérők szekereit, ökreit öregestül, asszonyostól és gyerekestül. Ez volt a történészeink által említett szabír- bizánci szövetség és nem a kiagyalt „bolgár háború”, ahol a bizánciakkal „cserbenhagyatják” őseinket a történészek.
2. Árpád népének hazatelepítése ennél nehezebb feladat volt, és ezt Árpád – apjának utasítása szerint- két ütemben hajtotta végre.
Első év tavaszától kezdve: gyülekezés Etelközben, az elkészített szállások elfoglalása és a saját (fűthető és szállítható) kamlikok felállítása, az áttelelés előkészítése itt, az enyhébb éghajlatú Duna mentén, amit történészeink másképpen „Kis Szkitiának” (Schytia menor) neveznek. Ide tért vissza szerintük Atilla fia. Csaba is.
Második év tavaszán: megindul a „hazatérés” a Dunán, a bizánci hajóhad szállítmányaként és a Duna mentén. Ne feledjük, hogy „felfelé” hajózni a Dunán csak sokevezős hajókkal vagy a partról lovakkal húzatott hajókkal lehet. Hát így is történt. De Árpád fia- Levente – seregével a Vöröstoronyi-szoroson és a Maros völgyén tőrt előre, és váratlanul hátba támadta Alpár seregét. Alpár maga is megsebesült. A mi harcosaink nem ölték meg, hanem sebeit ápolva gondozták. Így. Alpár és maradék serege is csatlakozik a hazatérőkhöz, és a Vaskapun való átjövetelnek így semmi akadálya nem volt. Itt tért HAZA népünk és telepedett le ősi földünkön, a Kárpát-medencében.
A „hazatérés” áldozata Levente lett, aki halálos sebet kapott az Alpár elleni csatában.
Nagyon jól tudom, hogy a „besenyők által hazazavart” népség hamis történetét borítom fel állításaimmal, de végre tegyük Álmost és Árpádot legalább olyan magasra, és tudatosítsuk mai utódaikban azt, hogy ők is voltak oly tanultak, műveltek, államférfi bölcsességűek, jó hadvezérek, okos királyok, mint pl. a germánok által a „nagy” jelzővel dicsért germán „Károly”. De azt nem írják hozzá, hogy ennek a „Nagy Károlynak” ez édesanyja avar „királylány” volt. (Azért írom, hogy „királylány”, mert „Nagy Károly” apja valószínűleg nem házasodott a rangján alul.)
A „Honfoglalás”-nak nevezett eseményünk eddig hirdetett történetének cáfolatára irt tanulmányom csak „kiegészítése” annak a sok bizonyítéknak, melyeket az igazság feltárására törekvő magyar-lelkű kutatók egyszerűen csak a magyarság elleni „merényletsorozatnak” neveznek. Hadd idézzek valamit írásaikból (Pap Gábor „bevezetőjéből”, Bradák Károly: „Fehérvár – Fehér folt” c. könyvének [Design & Quafity, Budapest, 1995. kiadás] 12. oldaláról): „Vádoló kövek” – idéztük Andrássy Kurta János keserű szójátékát fejezetünk elején. Később merényletsorozatról beszéltünk, nyelvi- területi- történelmi feldarabolásaink kapcsán. De hát miről is lehet szó konkrétabban? Ha valóban egy önmagát korról korra megújítani képes, magasrendű erkölcsiséggel és nem kevésbé magasrendű műszaki ismeretanyaggal felvértezett népség élt ezen a tájon a szkíta- hun- avar(korai)-magyar időkben, akkor napjainkban miért nem ugyanezt tapasztaljuk? Mi tette mára szószegénnyé és finnugorrá a nyelvét, hogyan szakadhatott előbb három, majd hat, s legújabban már nyolc részre az országa, mitől vált földdel egyenlővé királyi központja, különnemű részekből sebtében és durván összetákolttá az uralkodói fejéket? …a pilisi kövek valóban vádolnak, és a vádlottak vagy akik vádolhatók (esetleg már csak egyenes ági örököseik), valóban köztünk járnak-kelnek, sőt regnálnak ma is, a merényletsorozatnak pedig koránt sincs még vége…”
Pap Gábor szövege után talán jobban megérthető, hogy miért kap a „Honfoglalásnak” nevezett hazatérésünk története ma is olyan beállítást, mely ebbe a „merényletsorozatba” beilleszthető. Így a valóság felderítése a nemzeti öntudat megerősítését szolgálja.
Fontos tehát a „hazatérés” előtti, alatti és utáni történéseinknek az ismerete. Persze abból kell kiindulnunk, hogy azon a hatalmas területen, ahol magyar őseink a „hazatérés” előtt éltek, nem szórványos módon „nomádkodtak”, hanem a saját maguk által épített városokban települtek le. Így a hazatérők száma biztosan 2-3 millió léleknél is több volt, hiszen még „két Magyarországot” hagytak vissza a Kaukázus hegyeitől a Volgáig elterülő részen. Természetesen népeink közé sorolnak a besenyők és a kunok is, hiszen a „merényletsorozat” térképein pl. Etelközben hol „besenyőket”, hol pedig „Kun-országot” láthatunk a Duna és a déli Kárpátok között.
Ahogyan a szkíta, szabír, sarmata, alán, unuguri, hun, avar nevek egy azonos hatalmas népet jelentenek, úgy hagyománykincsük, Istenszemléletük, szokásaik, harcmodoruk, magasra fejlett műveltségük, remek fémtechnikájuk, csillagismeretük azonossága is saját tulajdonuk, melyet generációról generációra megőriztek és utódaiknak továbbadtak.
Ezt mentette át a hazatérő Álmos-Árpádi népünk, és az így „hazatért” tudás és műveltség ellen indult meg és 1000 éve tart az a „merényletsorozat”, melynek még „koránt sincs vége”.
Így a „Honfoglalás”-nak nevezett „hazatérésünk” ügyében is tiltakoznunk kell annak hirtelen és menekülésszerű beállítása ellen, mert az valójában hosszú évsorok folyamatosan és tervszerűen végrehajtott eseménye volt, melynek csak utolsó fázisaként kell hirdetnünk Álmos és Árpád hazajöttét. De – miképpen már elmondtam -Álmos évekkel Árpád előtt jött a Kárpátmedencébe az egység megteremtése végett. Vele nemcsak a Dentumagyariában gyártott fegyver- és mágikus kard-szállítmányok érkeztek, hanem az „urusok”, azaz a gyógyító táltosok, mágus papok és papnők (bábák) és a gyógykovácsok is. Nagy népünk társadalmának az „életrendjét” kikövetkeztethetjük az időszámításukban található „hét” napjainak nevéből és az eszerint ismétlődő kötelezettségekből, ami napjaikhoz csatlakozott. Vegyük sorra az „ősi” hétnapot:
1. nap a Hét fője: „hétfő”, mely a „felkelő Nap” köszöntésével veszi kezdetét. Külön tanulmány szükséges ahhoz, hogy itt, a „felkelő Napban” őseink Jézus Urunkat és a Napba öltözött Boldogasszonyt köszöntötték. Mondhatjuk máris azt, hogy a Jézus Urunk által földre hozott „szeretet- vallás” tudatosítva élt náluk, hiszen Karácsonykor ünnepelték az „új Fény” érkezését a kisded Jézus születésére emlékezve.
2. nap az „urus”-ok (orvosok) napja. Ilyenkor végezték a gyógyításokat, betegek látogatását és orvoslását. Gyógyszerek és gyógyfüvek, kötszerek előkészítését, műtéteket. Az asszonysereg és a „bábák” a gyermekek gondozását végezték, s egyben a Boldogasszonyhoz való imádságos fordulás napja is ez volt, a gyermekek és édesanyák, várandósok oltalma végett. Asszonyok e napon ruhamosást nem végezhettek. A családápolás, bajok gyógyítása és heti nagy tisztálkodás napja volt ez.
3. nap a „szer-adó” (a mai szer-da). Házasságok kötése, született gyermekek „családba fogadási szertartása”, eljegyzések, ünnepélyes fogadalmak, szerződések kötése mind e napon történt.
4. nap a boldog munkálkodás napja. Vagyis: mindenki törekedett jól és érdemesen elvégezni a kötelességét.
5. nap Kenyerünk Napja. Az asszonyok e napon sütötték a családnak a kenyeret, és megszegés előtt megköszönték azt Urunk Istenünknek.
6. nap ősapákra való emlékezés és hagyománytisztelet napja. Az elhunytak sírján mécsest égettek, regősök jártak házról házra dicsérni a dicső eleinket és múltunkat.
7. nap vásár-nap. Az adás-vevés napja. Beosztották városonként és falunként a „nagy vásárok” rendezését is.
Ezt a szokást népünk sokáig megőrizte, de a római kereszténység aztán „búcsú” formájában folytatta, és a „vasárnap” a „templomba járás” kötelező napja lett. Ha betekintünk I. István dekrétumaiba, láthatjuk, hogy mily kegyetlen büntetés kapott az, aki elmulasztotta a „vasárnapi templomozást”.
Szükségesnek tartottam azt, hogy ne csak a történelmi eseményeket ismerjük meg, hanem őseink lelkivilágába is betekintsünk egy kissé.
Most szeretnék még egy égi üzenetet továbbítani annak érdekében, hogy bekövetkezzen hamarosan
MAGYAR NÉPÜNK LELKI ÚJJÁSZÜLETÉSE
Mi, magyarok, Túr nemzetsége vagyunk. Istent keresők, tökéletességre igyekvők; a nagy világosság, az örök fényforrás: Napunk felé tekintők.. „Fel, fel tehát a magasságba!” Lelketek sorsdöntő pillanatában napbíró tekintettel, sasokként szárnyaljatok! Egykoron mégiscsak vége lesz a hosszú csatának és eltakarodik a rossz, mivelhogy nem bírja elviselni a jóságnak ragyogó, tiszta tekintetét. Fel tehát a küzdelemre: legyőzni a rosszat és úrrá tenni a Jót.
Ti pedig, akiknek értelme immár megvilágosodott – ne tétlenkedjetek, hanem menjetek el mindenfelé, ahol magyarok élnek. Tudásotokból adjatok mindenkinek.
Istenünkért, országunkért, népünkért éjetek és munkálkodjatok mindenkor és minden időben. Így lesz egész életetek és halálotok is áldott.
(Közlöm ezt az „üzenetet” Nagy Sándor Kászon tolmácsolása szerint.)
Szükségünk van megújulásra. Éppen úgy, amiként Bánk bán idejében is történt, amikor a magyar nemzeti újjáéledéssel létrejött nemzeti egység szabadította meg a népet a merániaktól.
De ennek a megújulásnak alapja csak szent hagyományaink ismerete, vallásos kegyelettel való ápolása és igaz történelmünk tudatosítása lehet.
OSZD MEG másokkal is!